Polcz Alaine - a haldokló betegek segítője

2007. október 6-án, immár harmadik alkalommal ünnepelték meg a hospice és palliatív ellátás világnapját. A World Hospice and Palliative Care Day - a Help the Hospices szervezettel együttműködésben - azért jött létre, hogy az egész világon felhívja a figyelmet a haldokló betegek szeretetteli gondozásának fontosságára, szellemi és anyagi támogatást szerezzen ennek az ellátási formának. 2006-ban a világ 74 országában szerveztek koncerteket, megemlékezéseket, konferenciákat, színházi előadásokat, kiállításokat és más rendezvényeket.

Ezzel egy időben kerül megrendezésre a már szép múltra visszatekintő Hospice Voices (Hospice Hangok) koncertsorozat, amely során maratoni zenei előadásokat tartanak világszerte. A befolyó adományokat a hospice ellátás fejlesztésére fordítják. Nézze meg programajánlókat az események részleteiről.

A Spinoza Házban október 6-án, a Magyar Hospice - Palliatív Egyesület szervezésében tartottak ünnepi műsort a hospice betegekért. Az eseményen a haldokló betegek hazai segítőjére, Polcz Alainere emlékezett a 85 évet élt pszichológus egyik tanítványa, Pilling János tanatológus és Palya Bea énekesnő.

"Ő, aki halállal foglalkozott, oly sokszor elmondta nekünk azt, hogy aki halni tanul, az valójában élni tanul. Aki haldoklókkal foglalkozik, az azzal szembesül, hogy jó élni. Alaine élni tanult a haldoklóktól, a gyászolóktól." - emelt ki Pilling János egy jellemző gondolatot.

Polcz Alaine 1922. október 7-én született Kolozsváron. 1949-ben végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karának pszichológia szakán. Ugyanebben az évben kötött házasságot Mészöly Miklós Kossuth-díjas íróval.

Polcz Alaine férjével, Mészöly MIklós íróval 

Pályája kezdetén felnőtt elmebetegekkel folytatott művészeti terápiát, majd gyermek-ideggondozóban játékdiagnosztikával foglalkozott, játékteszteket dolgozott ki, a SOTE II. számú Gyermekklinikáján a súlyos beteg, haldokló gyermekek és a hozzátartozók pszichológusa volt.

Rengeteg könyvet és cikket írt, többek között a gyerekek haláltudatáról, gyászról, haldoklásról, pszichológiáról.

A gyermekek pszichés és idegrendszeri betegségeinek gyógyítását szolgáló új diagnosztikai módszerek kidolgozásáért, a Magyar Hospice Alapítvány létrehozása érdekében végzett munkásságáért, írásaiban is tükröződő, mély humánumtól vezérelt segítő tevékenységéért 2001-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét.

Írói tevékenységéért is több elismerésben részesült: Asszony a fronton című dokumentumregényét 1991-ben az Év könyve jutalommal díjazták. Irodalmi munkásságáért 1992 a Déry Tibor-jutalmat is megkapta.

Az alábbiakban egy három évvel ezelőtt készült interjút közlünk, melyben életének és gondolatainak olyan részleteiről beszél Polcz Alaine, mely közelebb visz egy egész országra ható személyiség megértéséhez. Az interjú Singer Magdolna hamarosan megjelenő Partitura című könyvének részlete (Jaffa kiadó, 2007).

Bátorság kell az élethez

Beszélgetés Polcz Alaine-nel, 2004-ben

Mit gondolsz az alázatról?

Az a különös dolog jutott eszembe, hogy egyszer azt mondta rólam egy barátunk, hogy fejjel magasodott ki az asszonyok közül és alázatos volt. Akkor elkezdtem tűnődni rajta, hogy mit értett vajon ez alatt. Miért mondta azt, hogy alázatos vagyok, mintha az egy komoly és szép dolog volna? Hiszen azt elkoptatta az egyház és a vallás, elkoptatta a politika is. Ez a szó valahogy átkerült a hit és a politika területére, nem cseng jól. Én viszont nem is azon gondolkoztam, hogy jó, vagy rossz csengése van-e, hanem hogy mi a csudát érthetett alatta. Próbáltam megérteni magamat és őt, hogy miért mondta ezt. Aztán eszembe jutott, hogy valóban azt mondják, hogy közvetlen vagyok, természetes, és sose éreztetem azt, hogy többet tudok. Azért van, mert tudom, hogy nem tudok többet, illetőleg minél többet tud az ember annál jobban látja, hogy mit nem tud, és akkor már nem tud úgy tenni, mintha nagyon sokat tudna.

Ez lehet az egyik. A másik meg, hogy nekem gyerekkoromban nagy szerencsém volt azzal, hogy nagyon szépek voltak a testvéreim. Jó kiállásúak, egészségesek, gyönyörűek, én voltam a legutolsó, a kicsike. Úgy is mutattak be, hogy ez a Vakarócska, már nem kellett több. Vakarócska, tudod, amikor marad a sütőteknő aljában egy kis tészta. A maradék, amit összevakarnak, és abból lesz egy cipócska. A gyönyörű anyám és a szép testvéreim mellett úgy nőttem fel, hogy én vagyok a kis csúfocska. Én ezt el is hittem. talán meg is nyomoríthatott volna, de volt egy jó élményem, ami segített.

Csúfoltak a testvéreim, hogy csúf vagy, csúf vagy, Vakarócska! Nem baj, de én okos vagyok, válaszoltam. Dehogy vagy te okos, buta liba vagy! Tudniillik Liba volt a becenevem. A liba az egy buta állat. Mondtam, nem baj, de kedves vagyok. Kedves? Tetves! Amikor tetűt kaptam az osztályban, vánszorgott egymásba a sok tetű a fejemen, az borzasztó volt. Nem voltak akkor még jó szerek, egyszerűen csak petrollal bekenték a hajamat, és anyám rémüldözve fésülte egy sűrű fésűvel. Csorogtak a könnyeim, mert borzasztóan csípett, és a sűrű fésű karistolta a gyulladt bőrömet. Nem volt egy leányálom. Újra és újra tetves lettem. Bement az iskolába az édesapám, és akkor kiderült, hogy valami rossz jegyet kaptam. Mondtam, na jól van, hát buta vagyok, de ügyes. Nem vagy te ügyes, hanem rühes!

Bementem édesapámhoz elkeseredve és mondtam, hogy apuka azt mondják, csúnya vagyok, buta vagyok, tetves, rühes. Apám végighallgatott és azt mondta, nem baj, én nagyon szeretlek!

Olyan mintát kaptam, mely szerint nem a szépség, az ész a fontosak, hanem valami egészen más. És az, hogy mit hogyan mondunk. Persze mondhatunk sok mindent, nem kell félni, hogy melyik szavunk hova esik és mi lesz belőle, de amit szívből mondunk, az tényleg belehullik a lelkünkbe, mint egy mag.

Ilyen vagy, olyan vagy, nem számít, ha mindeközben szeretnek.

Legkisebbként mégis én voltam a család kedvence, ahogy ez szokott lenni, de valószínűleg kedves is voltam, barátságos. Tehát úgy nőttem, fel, hogy a testvéreim szerettek, apám, anyám, mindenki, bármilyen is voltam. Így az ember csakis alázatos lehet...

És önmaga lehet.

Igen, ez a másik dolog. Az alázatos emberről nem képzelik, hogy különösen okos vagy nem hiszik másnak, mint aki, tehát könnyű volt, nem kellett másnak lennem. Amikor feleségül vett Miklós, bekerültem azok közé az írók közé, akik akkor már nagyok voltak: Tamási, Tersánszky. Aztán azok közé, akik nagyok lettek: Nádas Péter, Eszterházy Péter, Balassa Péter (ez a Péterek világa). Ők mind jó barátok voltak. Így olyan emberek között éltem, akik mind tudásban, kultúrában, emberi tartásban kiváló emberek. Nem volt soha nekem lehetőségem büszkeségre, gőgre, és nem is kívántam. A kedves, aranyos feleség szerepébe kerültem. Ők mit sem tudtak arról, hogy nekem van egy másik világom, a gyerekek, a tanítás, a kutatás, valahogy nem is érdeklődtek. Két világban éltem. Az egyik volt az otthoni világ, a háziasszonyi és a kedves feleség szerep kiváló emberekkel körülvéve, és ott volt az én szeretett munkám. A kettő nem fedte egymást. Kívülről. Bennem igen. Úgyhogy nem is volt alkalmam arra, hogy kialakuljon bennem büszkeség, felvágás, vagy távolságtartás. Hálás is vagyok érette a sorsnak.

A klinikán sem volt másként. Amikor a klinikára bekerültem, akkor a pszichológia egy lenézett semmi volt. A pszichológiáról negyven évvel ezelőtt azt mondták, hogy egyrészt nem is létezik, másrészt meg, hogy nem vagyok én kedvesem bolond! Azt a rangot, ami most megilleti, nem ismerték. Meg kellett harcolni azért, hogy a pszichológiát elismerjék. Eleinte ez egy nagyon komoly harc volt, így az lett a természetes a számomra, hogy a körülöttem lévő világot szolgálom, és abba próbáltam beilleszkedni, alkalmazkodni hozzá. Nagy mestereim voltak. Megtanultam, hogy az a tudomány, amit annak tartanak, nem sokat ér. Meg vagyok róla győződve, hogy az egyetem engem nem segített előre. Azt magamnak kellett kihordani, a személyiségembe beépíteni, a gyakorlatban megtanulni, figyelni, megérezni dolgokat. Ez okból nem is volt mire büszke legyek, hát esetleg a fehér köpenyre, de a tudásom lassan gyarapodott. Mivel gyerekekkel dolgoztam, rájuk kellett figyelni, és a saját szerepemet félre kellett tenni.

Az is egyfajta alázat, hogy nagyon sokat tudsz, de mégsem akarsz dominálni. Ülsz egy beteg mellett, hallgatod, és nem kezdesz el okosakat mondani, ellátni tanáccsal, nem gondolod, hogy csak te tudod a válaszokat. Képes vagy úgy szerénynek lenni, hogy a vágyaidat is visszaszorítod. Arra gondolok, hogy a sok éves gyakorlatod során sok tapasztalatot szereztél mint szakember, készen is állnál, hogy ezt a bölcsességet kinyilvánítsd, de nem teszed. Hogy tudsz ezen uralkodni?

Igen, az első dolog, hogy magadat visszaszorítod és átadod magadat, a figyelmedet neki, hogy őt tudd hallgatni, hogy ő tudjon megnyilvánulni, és ha ő megnyilvánult, még akkor is hosszú ideig te nem magadat adod, hanem őt fogadod be. Csak később kerülsz tőle egy bizonyos távolságra. Akkor már távolabbról szemléled, látod, mi a gondja, baja, vagy hogy hogyan kellene lépni.

Kezdetben még úgy van, hogyha az ember valamit felfedez, akkor azt próbálja közölni a másikkal, vagy tanácsot is akar adni, de aztán megtanulja, mikor, hogy és mennyit adhat. Az élet ezt megtanítja.

Ahogy készültem erre a beszélgetésre az alázat kérdése csak az egyik gondolatom volt. Aztán csupa olyan kérdés jutott eszembe, amelyek mély, lelki kérdések. A személyiséged lényege érdekel.

Az alázatról még annyit akarok mondani, hogy a kisebbségi sors is olyasvalami, ami megtanít téged az alázatra.

Más nyelven beszélnek körülötted és nagyon könnyen megaláznak. Az is az alázatról szól, ha téged körülvesz egy olyan világ, amelyikben te másodrendű személy vagy. Abban a helyzetben sokkal jobban őriztük az identitásunkat és a magyarságunkat. A piros-fehér-zöld szalagocska kint volt mindig. Zöld volt a karácsonyfa, fehér a selyempapír, piros az alma. Úgy díszítettük a karácsonyfát, hogy a piros-fehér-zöldet akkor is megőrizzük.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen körülmények között nőttem fel, mert ezek formálják az embert. Meg a sok testvérért, ők is formáltak.

Magabiztosság is jellemez, ezt is említetted.

Furcsa dolog, hogy ugyanakkor mégis magabiztos vagyok. Ha valamit akarok, akkor én olyan makacsul tudom akarni, hogy az valami elképesztő. Ha elhatározok valami, addig keresem a hozzá vezető az utat, amíg meg nem találom. Ha egy feladatot nem tudok végrehajtani, akkor az engem bosszant és dühít. Nem hagyom abba, és már rég nem a feladat a fontos, hanem az, hogy ezzel nem tudtam megküzdeni.

Rossz matematikus voltam. Még a mai napig is álmodom, hogy kinn állok a táblánál, és nem tudom megoldani a feladatot. Nem azért zavar, mert érdekel, hogy az osztály mit mond - olyan szolidáris osztály volt, hogy azok kézzel-lábbal integettek, segítettek -, szó nem volt arról, hogy én most az osztály előtt lebőgök, szó nem volt arról, hogy a tanár előtt lebőgök, hanem az bántott, hogy képtelen vagyok megérteni és megoldani.

Ha egy egy feladatot nem tudok megoldani, az számomra ugyanolyan rossz még most is. Tegnap elmentem a postára öt perccel zárás előtt. Szombat volt, így nem tudtam felvenni a Svájcból küldött leveleket. Engem nem az bosszantott, hogy nincs a levél a kezemben hanem, hogy nem oldottam meg a feladatot.

Nem az bosszantott, hogy újra vissza kell menni?

Nem, hanem az, hogy én ezt meg akartam csinálni, és nem tudtam megcsinálni, pedig már másodszor, vagy harmadszor voltam. Mindig közbejött valami, vagy bezártak.

Akkor mondhatjuk, hogy azt, hogy a gyerekek a kórházakból hazamehetnek meghalni, hogy van Magyarországon hospice, hogy tucatnyi könyvet olvashatunk tőled, a makacsságodnak köszönhetjük?

Egész egyszerűen ha mások rám bíztak egy feladatot és én elvállaltam, azt makacsul elvégeztem, és ha nem sikerült, akkor kimondottan rosszul éreztem magam. Ugyanígy a magam által kijelölt feladatoknak is szerettem a végére járni.

Vannak-e elbátortalanodásaid, mit kell tenned, vagy mit nem kell tenned?

Igen, főként a magánéletemben. A munkában egyszerűbb minden. Amikor bizonytalan vagyok, dönteni kell nagyon fontos dolgokban, várom az álmaimat. A magánéletemben sokszor nem tudom, hogy helyesen és jól cselekszem-e? Mert dönteni nem könnyű, de az ilyen helyzetekben nem elbátortalanodás van, hanem nagy küszködések és nagy küzdelmek.

Tudod, addig, amíg másokért verekszel addig egyszerű és könnyű. A hospice munka és a haldoklókkal foglalkozni, hidd el, könnyű, mert tudod, mit kell csinálni, de amikor a pároddal nem tudod, hogy engedékeny legyél vagy...

Hogy legyél-e önmagad, lehetsz-e önző, vagy ellenkezőleg, önfeláldozónak kell lenni, erre gondolsz?

Amikor nem tudod, hogy az önfeláldozásod éppen nem rontja-e őt? Amilyen világosan látni a munkával kapcsolatban, hogy az ember mit akar, és mit tud csinálni, annyira nehéz volt nekem a magánéletben tudni, hogy mi a helyes. Azt hiszem, itt többször zsákutcába futottam. A mai napig nem annyira a boldogság, boldogtalanság kérdése érdekel, és nem azért írok most sem a szerelemről, hanem az, hogy mi a titka a házasságoknak? Úgy hiszem, a szerelemnek tulajdonképpen önmagát kell mutatni. Azt, hogy mit tud a másik személyisége belőled kihozni, és mit tudok én belőle kihozni. Mit tudsz tenni másokért az életben, az alkotásért, a világért? Egyszer azt olvastam, hogy Mészöly Miklós és Polcz Alaine a magyar szellemi élet meghatározó személyiségei. Kiráz a hideg, nem szeretem az ilyen kijelentéseket, ugyanakkor hiszem, hogy tennünk kell a világért, amennyire tehetségünkből futja. A hozzáállásod a fontos. Én egész egyszerűen dolgoztam, ilyesmikkel nem törődtem. A feladat beborított, elsodort, persze az ember néha kétségbeesett, néha úgy érezte, tűrhetetlenek a körülmények, néha úgy érezte, keresztülvihetetlen, amit akar, de aztán megrázta magát, és ment tovább.

Most eszembe jutottak Miklós vállalásai és bátorsága sok olyan esetben, amikor én szívem szerint visszatartottam volna, egész egyszerűen azért, mert féltettem.

Kitört a forradalom, és az első lépése az volt, hogy eltűnt. Hajnalban telefonált, hogy mindjárt megyünk, csak éppen bevesszük a rádiót. Ekkor bumm, nagy robbanást hallottam. Ez csak egy kézigránát volt, ne törődj vele, mondta könnyedén. Úgy gondoltam, egy magyar írónak nem kell elesni az útszéli harcokban és a barikádokon. Amúgy is utálom a harcot meg a háborút, nekem elég volt, neki is elég volt, de ő mégis... Ilyenkor nem tudod, hogy mit tegyél. Hogy nem a saját önzésedről szól-e a féltésed, hogy csak azért félted, mert félsz, hogy elveszted? Azért sosem aggódtam, hogy nyomorék lesz, és jaj, nekem ápolni kell, de ugyanakkor mégis csak féltettem a nyomorékságtól meg a vakságtól is, hiszen neki az rettenetes lehet.

Nagyon sok hasonló kritikus pillanat volt az életünkben, és akkor közel sem voltam olyan magabiztos. Nagyon könnyű ameddig...

Egyértelmű dolgok vannak...

Igen, köszönöm szépen. Ezeken a kérdéseken sokat vergődtem. hogy jól csináltam-e? Meg kis dolgokon is töprengtem. Például én szeretem, hogyha esztétikus és harmonikus az ember környezete, de hogy ezt megteremtsd, időt vesz igénybe, és a másikat is egy bizonyos fokig - nem akarom azt mondani, hogy kalodába, vagy ketrecbe zárja, de mégis -, korlátozza. A szőnyegek, a virágok a teraszon... Az a másikat is kötelezi, hogy ne lépjen rájuk, akkor is ha nem kérem tőle. Kell-e ez neki? Valószínűleg nem. Tehát felelősség, hogy mit hozol be a házasságodba, a közös életbe. Nahát ezekben a kérdésekben közel sem voltam magabiztos és úgy érzem, nem is tudtam olyan szerény lenni, mint kellett volna. Az utolsó percig annyira igyekeztem és vigyáztam. Szépen terítsek? Minek? A halál közelében számít az?

Ha örömet okoztál vele, akkor biztosan számít.

Sejtelmem sincs. Ezek a nem-igenek kínozzák az embert és a másik elvesztése, a halála is. Nem az gyötör, hogy én elvesztettem, arra fel voltam készülve. Nem is a magány, a magány nekem nem számít, hanem a kérdések, hogy mi volt az útja a mi életünknek? Azt sem tudom, hogy van-e útja, hogy megtaláltam-e azt, és egyáltalán megtalálható-e? Mit tettem jól, és rosszul?

Ha például választások előtt állsz, felmerülnek benned azok a kérdések, hogy mi az, ami Istennek tetsző dolog, és valóban azt teszed-e, ami a te dolgod az életben?

Bizony, bizony, különösen erős kétségek gyötörtek, hogy mit is kell tennem ebben az utolsó időszakban. Miközben egyre inkább fordulnék a spiritualitás felé, itt van a Mészöly hagyaték a feldolgozása, ami egy komoly munka. Csak annyit mondok, hogy kilenc darab, könyv vastagságú napló kézírásban, mindezt elolvasni, elemezni. És jön most is az élettől sokféle hívás, és tanácstalan vagy, mit fogadj el? Mi felé menj? Mindig azt szoktam mondani, nem fontos, hogy ismerjem a célomat, elég, ha a célom ismer engem. Igen ám, de öt cél talál meg most is, és az öt cél közül melyiket válasszam? Miközben én várnék, elcsendesednék, kívülről mindig hívás jön. Mit csináljak? Tavasszal már vissza akartam vonulni. Talán emlékszel is, azt mondtam, nem tartok több előadást, uramisten! Átestem különböző betegségeken. A gyásszal vele jár, hogy az ember megbetegszik. De jobban lettem, és megint gőzerővel dolgozom.

Úgy tudom, ha nem azt csinálod, ami a te dolgod, akkor is megbetegszel? Lehet, hogy azért nem látsz, mert nyolcvanévesen már befelé kéne fordulnod? Lehet, hogy ezt nem ismered fel?

Miközben mindent elkövetek, hogy ne veszítsem el a szemem világát, az orvosok kitárják a karjukat, és azt mondják, nem tudunk segíteni. Nem mondanak vakságot, azt mondják, hogy látásvesztés. Milyen szép! Tapintatból és szeretetből mondják. Van bennem egy kíváncsiság, hogy mit csinálok, hogyha megvakulok? Hogy fogok tudni élni? Nem arról van-e szó tényleg, hogy most már ne nézzem a világot?

Ha másként nem lehet rád kényszeríteni, akkor lehet, hogy az lesz a vége...

Persze harcolok a szememért, de nem görcsösen. Járok egy természetgyógyászhoz is. Azt mondta, én nem tudom egyedül meggyógyítani, döntse el, élni akar vagy meghalni? Meg akarja menteni a látását, vagy nem akarja? Ha nem tudja, én nem tudom megmenteni... Ott ültem döbbenten. Tényleg el kellene dönteni mélyen, egész belül.

A felszínen nyilván azt érzed, hogy élni akarsz...

Nem, az nem olyan biztos. Én már az átlagéletkoron jóval túl vagyok. Azon kívül itt a cukor, a vérnyomás ingadozás, a koleszterin. A három veszélyességi tényező, miattuk szoktak meghalni. Tudom, hogy veszélyeztetett vagyok, világos, hogy készülök a halálra. Aki sokáig volt haldoklók mellett, az tudja, milyen leépülési formák vannak, ismeri a leépülés útját. Azt tanítjuk, hogy kinek-kinek addig tart az élete, amíg elfogadja a halálának az idejét. Tulajdonképpen nem biztos, hogy én sokáig akarok élni, de akkor minek van annyi tervem, hát érted te ezt?

Nem.

Valami ambivalencia van bennem. Tulajdonképpen készülök meghalni, és nem akarok élni, és akarok élni. Tele vagyok életkedvvel. Igen, ez nehéz.

Vannak-e rossz hangulataid, van-e úgy, hogy elbizonytalanodsz, mire jó egyáltalán bármi is, amit teszel, ez az egész titokzatos élet?

Titokzatos az élet?

Nekem igen.

Miért teszel fel ilyen nagyon nehéz kérdéseket és miért egyszerre hármat? Mert mind a három nagyon lényeges.

Akkor kezdjük az elsőt, vannak-e rossz hangulataid, hogy felkelsz reggel, és azt mondod, mi a fenének bármit is elkezdeni?

A reggelt szeretem. Inkább az zavar, ha arra gondolok, hogy mindjárt elmúlik. Ebben van egy kis zsugoriság, egy kis kicsinyesség. Azért van ez, mert ha reggel nincs mód szellemi elmélyülésre és alkotó munkára, akkor már nem is lesz, mert tíz órakor elkezdődnek a telefonok és égnek áll a hajam.

Éjszaka nem tudsz dolgozni?

Nem tudok. Nem lehet hajnalban is kelni, meg éjszaka is dolgozni. Ez az életrendem. Persze ez komoly problémát jelent, mert mit csinálj a betegekkel, az emberekkel, akik kapaszkodnának, kétségbeesetten keresnek, benned bíznak? Ha előadás tartasz és könyvet írsz, óhatatlanul azt hiszik, hogy többet tudsz, mint más. Közben nem tudsz, csak azt hiszik, mert te leírtad.

Megint az a kérdés, hogy mi a dolgod, mert ha írsz, akkor sok embernek írnál, de ott van az a szerencsétlen, aki vágyik, vár, remél...

Most te mondd, mit csinálnál? Ne dobd ilyen könnyen vissza a labdát! Mi a véleményed? Mi lenne az első?

Talán a mennyiség mellett lennék, hogy több emberhez szólj, szóval pazarlásnak érzem, hogyha csak egy ember...

Igen ám, de nehéz elutasítani azt, aki kinyújtja a kezét feléd, aki bízik, mert azt hiszi, hogy segítséget kap! Imádom a labdát visszadobni. Az az igazi, amikor te dobod a labdát nekem, én meg dobom feléd.

Inkább ne labdázzunk, hiszen annyi izgalmas kérdés van még! Nézzük a teljes elbizonytalanodást. Előfordul veled ilyesmi? Hogy arra gondolsz, egyáltalán van-e bárminek is értelme?

Bizony igazad van. Az ember olyan felelősséget kapott... Mondtam is egyszer egy barátomnak, hogy amióta én katolikus vagyok, nekem mindig rossz a lelkiismeretem. Korábban református voltam, ott nincs ilyen bűntudatkeltés. Apám nagyon felelőtlen volt, és boldogan élt 96 éves koráig. Láttam, hogy felelőtlenül micsoda derűvel és micsoda bölcsességgel, kultúrával lehet élni. Ezzel szemben láttam, hogy anyám, aki hallatlan felelősséggel, apám helyett is négy-öt gyerekre dolgozott, pénzt keresett, ő megkeményedett, keserű lett, miközben belül csupa szeretet és önfeláldozás volt.

Szóval elbizonytalanodsz? Előfordul, hogy nagy buzgalommal csinálsz valamit, aztán elkedvetlenedsz?

Azért bizonytalanodom el - bár ez nem is elbizonytalanodás -, mert az ember tudja, hogy annak, amit csinál, maximum egy pár évtizedig, esetleg egy századig van nyoma, és aztán nulla. A századdal már nagyon sokat mondtam.

Na, hát akkor miért?

Mert abban a pár évtizedben talán valami szebb, könnyebb, jobb lesz! Reménykedem, hogy valamit csak látnak benne az emberek! A tudást, ahogy összegződött, a folyamatot, amelyben én is részt vettem sok-sok mindenkivel együtt. Az emberiség halad, és az alkotók között akarsz lenni - bár én nem érzem magam igazából alkotónak. Inkább az élethez értek, mint az íráshoz. Nagyok között éltem mindig, lehetetlen, hogy én ne tudjam az értékét annak, amit én írok. Nekem maga az élet a nagy kihívás, míg az alkotóknak az a kihívás, amit csinálnak. Ebből is látszik, hogy én nem vagyok alkotó.

De azért van igényed, vágyad arra is?

Ha csöndben dolgozol két-három órát, másként érzed magad lélekben. Érzed, hogy teremtesz valamit, és este is tudod, hogy nem folyt ki az ujjaid közül az idő.

A hitedben el szoktál-e bizonytalanodni?

Nem elbizonytalanodásnak nevezem, hanem szárazságnak. Nagyon kemény időszakokban.

Van valamiféle kapcsolat, és néha közelebb érzed magad, néha pedig eltávolodsz?

Nem mindig működik ez a kapcsolat. A szárazság mindig depressziós benyomást kelt. Akkor tudom, hogy ki kell tartanom, és tudom, hogy ha az ember nagyon küszködik, akkor érik, fejlődik. A küszködéssel az istenképem is változik Most Isten helyett mindenféle egyéb hatja át a világot. Látom, ahogy elhagyja az ember a régit, és más Istenhez, más nyelven próbál szólni, de én ezt az új nyelvet nem találom. Éppen ebben a válságban vagyok, és ez más, mint a szárazság.

Rettenetesen tetszik, hogy nem ragaszkodsz csökönyösen, bigottan ahhoz, amit egyszer megtanultál. Változol és hagyod, hogy hasson rád az ami megérint, és inkább megfizeted az árát.

Nekem is imponál, amikor más csinálja. Nem tehetek mást, mert érzem, hogy a régibe belegebednék. Érzem, hogy a régi elszürkülne, ismétlés volna, rigorózussá vagy pedig keménnyé válna, na de hát köszönöm szépen, nem könnyű ez.

Szoktál-e félni?

Igen, félek a villámlástól...

Nem igaz, mert olvastam a könyvedben, hogy nem félsz.

De. A kutyáktól félek. De most kitaláltam egy trükköt, hogy ne féljek.

Mástól nem? Mondjuk, hogyha sötét van és éjszaka, meg se kottyan, jössz mész?

Nem félek, jövök-megyek, igen.

Nem szoktál képzelődni?

Ha elkezdek képzelődni, akkor tudom, hogy nagy baj lesz.

Ezt tudod uralni?

Megszokja az ember. Annyira ismerem a háznak a részeit, hogy ha álmomból ébredek fel, akkor is tudok tájékozódni. Kisorosziban, amikor kint aludtam télen, a gondolat zavart, hogy az ablakok és ajtók körben mind az erdőre nyílnak. A gondolat az, ami az embert zavarja.

Olyan, mintha oda pottyantál volna egyedül. Tényleg nagyon elszigetelt hely.

Ha igazán hiszel Istenben és bízol, tudod, nem azon múlik, hogy betörnek-e vagy sem, hogy milyen a zárad. A zárakban különben sem hiszek. A barátnőm, amikor a szegedi Csillag börtönben tanított, megkérdezte az egyik rabot, egy betörési szakembert, hogy mit tegyen, mert nagyon fél. Semmit, felelte a betörő, ahova be akarunk menni, oda bemegyünk.

Mi köze van a félelemnek az istenhithez?Ártatlan kisgyerekeket is megölnek. Isten nem véd meg.

Milyen nehéz kérdést teszel fel! Az, hogy a háborúban életben maradtam, az sok-sok ezer véletlenen múlt. Azt gondolom, el volt döntve, hogy életben maradok-e vagy sem. Úgy, ahogy az is el van döntve, hogy kell-e még élnem, vagy nem?

Én is valahogy így gondolom. Akár azt is képes vagyok elfogadni,hogy a sorsom az, hogy elvágják a torkomat. Hiszem, hogy annak célja és értelme lenne, de akkor is iszonyatosan félnék tőle. A félelemtől félek,attól,ahogy elképzelem, hogy a kést a nyakamhoz közelítik. Érted?

Miért pont a torkomat vágnák el, és miért pont nekem? Miért félek én a villámlástól, miért csapna pont belém? Kétségkívül, ha ez a sorsomban benne van, akkor hiába félek, akkor hiába csinálok akármit, a torkomat úgy is el fogják vágni.

Szörnyűségeken mentem át, és utólag azt mondom, át kellett élnem őket. Amikor a torok elvágás ideális lett volna, megmenekültem. Volt, hogy tényleg ott tartottam, hogy most egy kővel loccsantom szét a saját fejemet, mert ezt nem lehet kibírni. Hol van egy nagy kő? De abban a tíz percben pont nem találsz egy nagy követ, és aztán tovább lépsz. Nem kísértenek afféle gondolhatok, hogy belefulladok a Dunába, hogy összeütközik a kocsi... De miért gondolna az ember ilyesmire, hát mi nem történhet meg, akár csak egyetlen nap alatt?

Igazad van, nem faggatlak tovább ilyen butaságokról. Szoktál-e sírni?

Sajnos mostanában nem. Most, hogy öreg vagyok, néha elérzékenyülök, könnyes lesz a szemem, de nem sírok. Kellene a sírás.

Ha megbántanak például? Van-e olyan, hogy valaki megbánt? Vagy érezted-e, hogy megbántottak korábban, mondjuk a házasságodban?

Szoktak. Egyébként nem bántott engem sokat a világ. A házasságomban igen, nyilván.

Miért nyilván?

Senki sem bánt meg valakit csak azért, hogy megbántsa. Vagy épp az fáj, hogy visszahull rá a saját bántása, vagy az, hogy túl sérülékeny. Soha nem egyszerűen a másik a hibás. Ha megbántanak, és ezt tudod, akkor nem esik olyan rosszul. Amikor fiatal az ember, akkor nagyon a szívére tudja venni, aztán megtanulja kezelni. Ha szeretsz, kiszolgáltatott vagy, ha nem szeretsz, akkor sivárnak és üresnek érzed a lelked.

Szoktál-e szégyenkezni?

Igen, méghozzá kis hülye apróságok miatt.

Amiatt, hogy valamit rosszul csináltál? Vagy azért, hogy mások mit gondolnak?

Szakmai bakik miatt szégyenkezem például. Lelkiismereti okokból, amikor például ott kell hagynod egy haldoklót, majd reggel visszamész, és nem találod. Akkor úgy érzed, nem tettél meg mindent. De van persze ebben hiúság is.

Ezt meg is akartam tőled kérdezni. Van benned hiúság? Ha valamit írsz, akkor mennyiben befolyásol a belülről fakadó igény, hogy elmondd, amit tudsz, és számít-e az, hogy abban bízol, sikeres könyv lehet belőle?

Ameddig csinálod, addig az fontos, hogy jó legyen, és fontos, hogy kapj közben visszajelzést - az nem biztos, hogy hiúság - attól, aki számodra hiteles. Elég nehéz, ha valamit elvétek, rosszul mondok, de ha sikerül korrigálni, akkor nem okoz problémát. Ha egy betegről van szó, és korrigálni tudjuk a hibát, akkor rendben van, de amikor aztán hazamész és elrontod a vacsorát, az megint bánt.

De nézzük az öltözködést! Olyan nagyon nem érdekel, hogy hogy öltözködöm, untat az odafigyelés, de ha nagyon nincs összhang, akkor az zavar. Szintén zavar, ha piros az orrom. Meg volt fagyva gyerekkoromban, és ha bementem a melegbe, elkezdett pirosodni. Most is sokszor nézem az orrom.

Mit jelent számodra a siker? Akár egy előadásod, vagy a könyved sikere, a szakmai sikereid? Vagy a név, ami lettél?

Ez megint nagyon ambivalens valami. Tudniillik a siker az jólesik. Előfordul egy-egy előadáson, hogy odajönnek, melegen megölelnek, megtapsolnak, leveleket kapok, szóval nagy szeretettel vesznek körül. Ez jólesik az embernek. Ugyanakkor van egy rendkívül negatív oldala is. Nagyon kell ügyelni rá, hogy ezt ne téveszd össze egészen magaddal! Ez igazából nem neked szól, valójában az akkor nem te vagy. Nem ismernek igazából, így ez a szeretet nem pótolja azt a szeretetet, amikor a kutya nem tudja, hogy ki vagy és úgy kapsz tőle mégis szeretetet. Az ember arra éhes, hogy úgy szeressék, ahogyan van. Mintha ez a sok, feléd áradó kis szeretet önmagadtól is elszakítana, mintha téves útra vinne. Te tudod, hogy te nem vagy olyan, amilyennek ők látnak, és így nem is tesz boldoggá, mert valójában nincs kielégítve a szeretetigényed.

Nagyon érdekes, amit mondasz.

A nem viszonzott szerelem is nagyon zavar. Ha kapok szerelmes levelet, az is zavar. Nem tudok vele mit kezdeni, hiszen ez nem nekem szól. Azt gondolom, ennek mindenki ki van téve, akinek sikere van, és ezt tudni kell kezelni. Ugyanúgy ahogy a szerelmet is kell tudni kezelni. Beleszeretsz valakibe, és látod valamilyennek. A nagynéném mondta, bűbájos nő volt, már rég meghalt, hogy az embert feleségül veszik, mert szeretik, és azonnal elkezdik bántani. Bonyolult kérdés. Minden projekciónkat ráruházzuk még a kedvesünkre is, hát még arra, akit nem is ismerünk igazán!

Ismered-e az irigységet, gyűlöletet, féltékenységet?

A gyűlöletet nem nagyon...

Amikor bántottak a háborúban?

Azt hiszem úgy születtem, hogy nem érzek gyűlöletet. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok néha dühös, hogy nem lenne jó, egyet csípni, visszaszúrni, amikor megbántanak, de aztán hamar elmúlik ez az érzés.

Mert megbántanak? Ki bánt meg téged?

A kiadók.

Miért?

Most mondjam el nyilvánosan, hogy miért? Például mondom nekik, hogy a kéziratomon szeretnék még dolgozni, adjátok vissza. Azt mondják, rendben, hat hét múlva. Akkor megint kérem, és végül háromnegyed év múlva kapom vissza. Hogy lehet ezt csinálni?

De ha nem kapod meg hat hétig, akkor nem telefonálsz rájuk, hogy úgy látszik, elfelejtettétek?

Nem.

Na jó, hát akkor megérdemled. Fél évet vársz.

Négy hónap múlva telefonálok, és akkor sem kapom.

Négy hónap múlva fogod magad, és jól megsértődsz.

Nem, aztán azt gondolom, ezt le kell zárni.

Az irigységet ismered?

Most kezdem megismerni. Lehet, sőt, biztos, hogy voltam korábban is irigy, mindenki volt irigy, de igazából most kezdem megismerni az irigységet. Mi az irigység?

Képzeld el, hogy én is negyvenéves koromig azt hittem, hogy nem ismerem az irigységet. Valószínűleg így is volt, mert amikor megtapasztaltam, egy újszerű érzés volt. Nagyon örültem, hogy átéltem, mert addig rosszabbat gondoltam egy irigy emberről. Amit pedig én tapasztaltam, az csupán annyi volt, hogy öröm helyett zavart éreztem. Az ember tudja, hogy szívből örvendeznie kellene, de nem képes rá, csak zavarban van, és szégyenkezik az öröm hiánya miatt.

Igen, valami ilyesmi. Például az is ambivalens érzés, hogy elvesztetted a fiatalságot, hogy látod a szépséget, de nem a tiéd, és már nem is lesz soha. Nem tudok elképzelni szebbet, mint hogy egy fiatal lány kedves, és rám mosolyog, de sokszor észre sem vesznek. Látod a könnyedséget, látod, ahogy átugrik három lépcsőfokot, és úgy megy el melletted, hogy észre sem vesz. Nem kell, hogy különösebben észrevegyen, de ha egyszer az útjában vagyok, akkor egy pici mosoly az jól esne. Különös érzés, amikor látod, hogy elrohan melletted a világ, és a fiataloknak még minden jó, és mindent szabad, de nem is tudják, hogy ez mennyire jó. Én tudom, hogy neki milyen jó olyan könnyedén mozogni. Én tudom értékelni, aki már nem tudok úgy mozogni. Megmondanám neki, de hiába, hiszen nekünk is mondták a tanáraink.

Ez az irigységnek az a fajtája, amikor bánt, hogy elveszted a dolgokat. Egyrészt tudod, hogy el kell veszítened őket és ezt el kell fogadnod. Ez néha fáj, néha bosszant, és néha nem tudom pontosan megmondani, hogy mit érzek. Néha meg irigykedsz, hogy neki van, és neked nincs.

Kétféle irigység van, a jóindulatú irigység, amikor azt kívánod, hogy bárcsak én is így tudnék ugrani, mint ez a fiatal lány, de nem tőle akarod elirigyelni, csak vágysz arra, hogy te is képes legyél rá. A másik irigység az, hogy amikor azt látod, hogy a szomszéd bebútorozza a lakását, de neked nem telik rá, és azt kívánod, hogy a fenébe, bárcsak ő se bútorozná be!

De ez nem rossz dolog, én is irigyeltem az anyáktól a gyermekeket. Nekem nem lehetett gyerekem, és a sokgyermekes anyákat irigylem.

Ha a sokgyermekes anyákra rossz szemmel nézel, nem pedig szomorúsággal, amiért neked nincs, az a rossz fajta irigység.

Ilyet akkor érzek, ha látok egy anyát a gyermekével, és azt is látom, hogy a gyermeke teher számára. Ülnek a metrón, és az anya elutasító, nem válaszol, ha szól hozzá a gyerek. Akkor igenis azt gondolom, hogy bár az enyém volna! Nagyon sokszor látok olyat, hogy egy anyának terhére van a gyermeke, hogy közönyösen vagy durván szól rá, hogy fütyül rá. Mert neki ez unalmas és terhes. Akkor úgy érzem, nem érdemli meg, hogy gyermeke legyen.

És, hogy állsz a féltékenységgel?

Voltam féltékeny, és nem jól csináltam.

Miért? Mit kellett volna csinálni, az asztalra csapni?

Többet kellett volna engedni. De lehet, hogy ellenkezőleg, nem tudom.

Hogy voltál féltékeny, csak belül, magadban?

Próbáltam eltávolodni és belemenekülni valamibe.

Mibe és meddig?

Utazásba, munkába. Azért tudtam olyan jó dolgokat csinálni, mert sokat menekültem.

Amikor szerelmes lett Miklós, akkor hogy bírtad?

Volt egy kedves barátom, akihez mehettem, amikor tudtam, hogy vihar lesz. Volt lakáskulcsom, és meg volt beszélve, hogy bármikor mehetek. Tizenöt nap múlva mondtam Miklósnak, hogy költözzünk külön. Vettünk egy kis lakást, és nagyon szépen berendeztük neki. Elköltözött, és nem beszéltem neki a szomorúságomról.

Neki nem beszéltél erről?

Egy bizonyos szinten igen. De arról nem beszéltem, hogy szenvedek, azt csak a barátnőm tudta. Találkoztunk egy kávéházban és megbeszéltük, hogy külön költözünk. Lefogytam, sápadt voltam, rosszul néztem ki.

Telt, múlt az idő, és egyszer csak rájöttem, mennyivel kényelmesebb férfi nélkül élni. Mentünk a barátnőmmel színházba, moziba, nem kellett bevásárolni, főzni, gondoskodni, elkezdtem kivirulni. Rájöttem, hogy kinyílik az élet, szabad vagyok, független vagyok. Mi több, időnként Miklós meghív vacsorára, kiszolgál, udvarias, kedves, virágot hoz és minden szép. Aztán Miklós visszajött, és kezdődött minden elölről.

Voltak-e, vannak-e olyan tulajdonságaid, amelyekkel elégedetlen vagy és szerettél volna vagy szeretnél rajtuk változtatni? És sikerül-e?

Felületes vagyok, nem gondolom végig a dolgokat. A feledékenységért nem teszem magam felelőssé, mert ez az érelmeszesedéssel jár. A kapcsolataimban nem vagyok elég következetes. Túl sokat ígérek, és keveset adok, mert megijedek.

Túl sok ember közeledik felém, én meg nem ismerem meg őket, rossz az arc memóriám, örökösen bajban vagyok. Amikor pedig nem ismerem meg őket, ijedtemben kedvesebb vagyok a kelleténél.

Mellébeszélsz, mert ezek idős kori problémák. Már nálam is kezdődnek ötvenévesen. Ezek nem jellembeli hibák. Én arra vagyok kíváncsi, hogy volt-e olyan tulajdonságod, ami nem tetszett?

Nálam ez már réges-rég óta van, hogy nem ismerem fel az embereket, és réges-rég zavarban vagyok a kapcsolataimban. Ági (Nemes Nagy Ágnes) mondta, hogy te szellemi prostituált vagy, akárki ül le melléd, mindenkivel barátkozol, hát nincs valami rangsor? Megdöbbentem ezen. Egyszer meg Mérei és Miklós beszélgettek, és azt hallom magamról - azóta is gondolkodom ezen -, hogy olyan, mint egy tükör: mindig világosan tükrözi azt, aki elé áll; rálehelsz, és nem látszik a leheleted. Megdöbbentem, hogy ezt mondják rólam. Van valami kifejezett zavar a kötődéseimben, ami engem nem elégít ki. Úgy érzem, túl sokat ígérek, és keveset adok. Látszólag rendkívül őszinte vagyok, és közben pedig szó sincs róla, mert csak egy bizonyos határig vagyok nyílt. Azt is mondta valaki nekem, hogy ha az ember veled kapcsolatba kerül, úgy érzi, hogy nincs is fal. De én tudom, hogy ha még beljebb jössz, akkor ott egy olyan fal van, ami nem átjárható. Ez a nem átjárható fal mérhetetlenül zavar engem, és az is, hogy nincs külső fal, mindenki belül van. Ebben nagy zűrzavar van. Ezt a belső falat kellene lebontani, és azt elérni, hogy a külső falon meg ne jöhessen be akárki. Erre mondta Ági, hogy ez szándékos bukás.

Ezt átérzem, mert én is megcsalva érzem magam. A nyolcvanadik születésnapodon sokan elmesélték, hogy hogyan fogadtad őket. Akkor azt éreztem, hogy nem én vagyok az egy szem Singer Magdi a Földön, akit Alaine annyira kedvel.

Igen, és ez nagyon zavar. Persze mégis rangsorolok, de amiatt, hogy sokan vannak belül, mégis nagy csalónak érzem magam. Próbálok valami rendet teremteni. Olyan kapcsolathálózattal - ismered a kontaktometriát, egyszer meg kell csinálnod - tehát első, második, harmadik rendű barátság, élők, halottak, te kezdeményezel, a másik kezdeményez, mennyire engeded közel magad, mennyire fontos neked?

Öregem, csudálatos barátaim vannak! Nemes Nagy Ágnes, és a többiek, sokan elmentek már. Nagy veszteségek, igazi veszteségek ezek. De örökös változás van. Elveszel. Jönnek az új barátok, a friss barátok. Nem lehet így élni...

Már nem tudom felépíteni a külső falat, nem tudok már megváltozni. Ha már ennyi ideig nem építettem, akkor már nem tudom felépíteni. Így aztán megtörténik, hogy szembe nézel magaddal esténként, és úgy érzed magad, mint egy csaló, mint egy ámító.

Nem azért van ez, mert alapvetően jóindulatú vagy?Észreveszed, kiben mi a szeretnivaló, és mint a napraforgó, felé fordulsz.

Igen ám, de mégiscsak a sok közé tartoznak.

Nem is tudom, mi a jobb. Én még mindig szívesebben tartozom a sok közé, mint senki közé.

De azért te is érzed a disszonanciáját.

Hát, igen...

Ági ezért nagyon haragudott. Ugyanazt mondják mások is, amit ő, hogy nincsen fal. De ott a belső fal.

De voltak, akik ezt átléphették. Ez a lényeg nem?

Persze, persze.

Akkor csak az a különbség közted és mások között, hogy másoknál messze van a fal, és kevés embert engednek be. A te falad pedig közelebb van, ezért nagyon sok embert tudsz közel engedni magadhoz, csak azt a végső falat léphetik át kevesen. Ez jó, nem?

Kinek? Katolikusok szerint ez rossz. Egy volt betegem, barátnőm, akit még szeretek is nagyon, mit nem adna azért, hogy az estét velem tölthesse, mert házassági krízise van és csak nekem tud róla beszélni. No, de elmondta már háromszor, mindig másképpen. Amikor negyedszer is elmesélte, egész estét betöltően - tudod, a beteg nem érzi az időt -, csak ültem ott és azt gondoltam: Jézusom! Ez nem lehet, én most olvasni akarok, legyen ez az este az enyém!

Ha nem jelölöd ki a korlátokat a megfelelő helyeken, hanem egész közel engedsz valakit, akkor később esetleg nagy csalódást okozol.

Csalódást okozok, és úgy érzik, elhagyom, megbántom őket, hogy nem törődöm velük, és én meg szégyellem magam. Aztán jönnek a telefonok, jaj, gyűlölöm a telefont! Kikapcsolom, és elfelejtem bekapcsolni. A mobilt hagyom lemerülni, nem hallom, ha csöng. Ez valami neurózis, a védekezés egyfajta módja, de ez nem jó. Tiszta helyzet kell. És nyolcvanévesen már nem tudsz megváltozni.

Maradj még így, a hátralévő húsz évedben, már ne változzál.

Van-e benned a tökéletesedésre való vágy? Teréz anya azt mondta, hogy szentté válni nem lehetőség, hanem kötelesség.

Van, de hát nekiülnék, visszaesek, nekiülnék, visszaesek. Iszonyatos. Persze, hogy van vágy, de úgy totyogok és totyogok vissza. Nagyon zavar az, hogy régen, amit elhatároztam, azt meg is tudtam csinálni. Ilyen egyszerű dolgokat, hogy nem eszem cukrot, vagy másnaptól kezdve nincs kávé vagy só. Most pedig? Azt mondom, nem eszem csokoládét, utána pedig rögtön azt gondolom, dehogynem, épp csak egy falást.

Akkor bűntudatod van?

Ez nem bűntudat. Érzem, hogy most nem tartom kézben annyira magamat. Nem tettem csodákat az életemben, de ura voltam az elhatározásaimnak. Most döbbentem nézem, hol van az már? És a felületességem, el nem tudod képzelni! Képes vagyok úgy elindulni egy előadásra, hogy útközben kérdezem meg a címét.

Ezt tapasztaltam Alaine, nem kell bizonygatnod.

Elhatároztam, hogy ezt nem csinálom többet, megváltozom, de nem sikerül. Sose készülök az előadásaimra.

Régebben készültél? Ma meg a rutinra támaszkodsz.

Készültem, igen, természetesen. Lehet, igen, a rutin, az öregség.

Elégedett vagy, ha visszatekintesz az életedre?

Rémes volt, de örülök, hogy ilyen volt. Fiatal koromban ott volt a háború, a sebesültek, megcsalt a férjem, utána jött a betegség, a munka a zárt osztályon, aztán a gyermek ideggondozó, majd a haldokló gyermekek, de azt mondhatom, hogy szép volt és érdekes. Nem volt rossz, csak nehéz volt.

Ha lenne gyereked, vagy fiatalok kérdeznének, mit tanácsolnál nekik, mit adnál át a gazdag élettapasztalatodból? Mi a legfontosabb? Nekem, mint "fiatalnak", mit mondasz?

Neked nem kell mondani semmit, mert bátorság kell az élethez, és neked nagy bátorságod van.

Szoktam félni dolgoktól.

Hát ez az, a bátorság, amikor félek valamitől, és mégis megteszem. Szóval neked nincs mit mondanom, mert azt teszed, amit kell. Azt mondanám a fiataloknak, hogy bátorság az élethez.

Ez tetszik nekem, jól válaszoltál ám! Hogyan tekintesz a halál elé?

Készülök rá.

Hogy készülsz rá?

Megvan a living will, az élő végrendeletem, hogy hagyjanak idejében meghalni. Aztán rend van azokban a fiókokban, amelyekben a bugyik és a harisnyák vannak, ne legyen olyan visszataszító. Úgy igyekeztem, hogy el tudjanak igazodni a papírjaimon, hagyatkoztam, hogy azok a levelek, anyagok, amelyeket zárolni kell, azok kinél legyenek zárolva, és így tovább. Aztán a tárgyakkal mi legyen, és sok minden más, rengeteg munka.

A bugyitól a szellemiekig mindennel foglalkoztam, de ez még mindig nem az igazi készülődés a legbelső halálhoz. Azzal nem eleget törődöm, pedig az a legfontosabb. Mélyen, belül készülődöm, de csak az álmaimon keresztül. Például ott van, érzem a halált, de a munkáktól és egyebektől nehéz megválnom. Utazom álmomban, és nem tudom, hogy hova. Lekésem a vonatot, lemarad a csomagom. Ezek a halál álmok. A tudattalanom küszködik és vergődik, sürget, hogy készülni, készülni! A tudati szinten pedig úgy el vagyok foglalva a külsődleges dolgokkal!

Milyen neked ez a beszélgetés? Velem többször készítettek interjút, órákon át beszélgettünk, és az valami csuda jó érzés volt nekem.

Nagyon jó, hogy veled beszélgetek, olyan dolgokat kérdezel, amelyek segítenek tisztázni bizonyos kérdéseket. Kénytelen elgondolkodni az ember. Még senki nem szegezett nekem ilyen kérdéseket. Mondom, hogy bátor vagy.