A diagnózis: gyógyulás!

2009. május 20.

Egészségügyi újságíróként dolgozom hosszú évek óta. Mint minden újságíró, én is szeretnék jobban érteni a szakterületemhez, de arra azért nem számítottam, hogy személyes érintettség útján kerülök közelebbi ismeretségbe a magyar egészségüggyel. Az elmúlt egy év alatt mégis ez történt: aggódó hozzátartozóként asszisztáltam végig társam harcát súlyos betegségével. Gábor története talán másoknak is tanulságos lehet.

Egy egészséges ember

Gábor 61 éves korában a nagyon elfoglalt emberek szokásos életét élte, sok feszültséggel, idegeskedéssel, sok-sok túlmunkával járt a munkaköre. Fizikailag teljesen egészségesnek tudta magát, és erőnlétét, kedélyállapotát tekintve is legalább tíz évvel tűnt fiatalabbnak a koránál. Rövid nyakú, köpcös, pocakos lévén, nagyjából úgy nézett ki, mint a metabolikus szindrómára intő egészségügyi ismeretterjesztő plakátok testes úriembere, ezért rendszeresen ellenőriztette vérnyomását, vércukor- és a koleszterinszintjét, de ezek az értékek gyakorlatilag tökéletesek voltak. Egyetlen visszatérő kellemetlensége adódott, ez az időnként fellépő erős migrén volt. Lehetett tudni, hogy időjárás-változás előtt, vagy egy nagyobb idegfeszültséggel járó határidős munka befejeztével jelentkezni fog ez a görcsös fejfájás. Ezt azonban agykontrollal, pihenéssel, időben alkalmazott feketekávéval, fájdalomcsillapítóval nagyon jól hárítani tudta.

Furcsaságok

Alapvetően jó kedélyű ember, színes egyéniség, közvetlen, beszédes, nyitott, érdeklődő, mi pedig nagyon jó párkapcsolatban éltünk, félszavakból is megértve egymást. Annál nagyobb volt a megrökönyödésem, amikor egy évvel ezelőtt furcsán kezdett viselkedni. Időnként üres tekintettel révedt maga elé, nem hallotta meg, ha szóltunk hozzá, lassabban mozgott, késve reagált, mintha "üres járatai" lettek volna. Mindezt a kimerültségnek, a gyakori fejfájásnak, migrénnek a számlájára írtam, és azzal magyaráztam, hogy egy még oly jó egészségi állapotban levő embernek sem szabadna napi tíz, tizenkét órát dolgozni. Tavaly május végén tapasztaltam először egyéb furcsaságokat is nála: összekevert dolgokat, két helyszínre szervezett ugyanarra az időpontra találkozást, mintha nem mindig lett volna gondolatban jelen. "Szórakozott, hiába, ő sem lesz fiatalabb" - gondoltam, és hogy azért még senkit nem vittek orvoshoz, hogy cseresznyeéréskor az almafa száraz ágait vizsgálgatja, ahelyett, hogy segítene szedni... Az újra jelentkező migrénje miatt tőle szokatlan módon, egy hétfői napon beteget jelentett. A lesötétített szobában pihenve javult az állapota, ezért aztán délután mégiscsak bement a városba. Csak rövid időre ment el, de hosszú órákon keresztül nem jött haza, a telefonját nem vette fel. Amikor nagy nehezen sikerült elérnem telefonon, nagy ijedtségemre azt mondta, hogy eltévedt, a város túlsó szélére vitte a busz, de már igyekszik haza. Összeraktam a különböző jeleket, és laikusként egy enyhébb lefolyású stroke-ra vagy agyvérzésre gondoltam, hiszen a megváltozott viselkedés, a zavartság, a tájékozódási képesség elvesztése, a lelassult mozgás akár erre is utalhatott. Így amikor késő este hazaért, kocsiba ültünk, és elvittem az Állami Egészségügyi Központ frissen megnyílt sürgősségi osztályára. (Azóta nemegyszer hallottam Gábortól, hogy valószínűleg az életét köszönheti annak, hogy nem tartozom a féltékeny feleségek közé: lehet, más - orvos helyett - csak nagy patáliát csapott volna vele amiatt, hogy fél 11-kor ér haza és nem tud elszámolni az idejével.)

Szembesítés

Éjjel egy óra lett, mire orvoshoz kerültünk, akkorra a gondolkodása teljesen tiszta, a mozgása rendezett, a viselkedése a megszokott volt, de maga is úgy emlékezett, mintha egy fél óra kiesett volna a tudatából. Tartottam egy kicsit tőle (vagy éppen azt reméltem?), hogy a kórháziak megmosolyogják buzgóságomat és az aggodalmamat, de nem ez történt. Ha lehet, épp attól ijedtem meg még jobban, hogy a vizsgáló orvos komoly arccal hallgatta a tapasztalatainkat, hamar neurológust is kerített, sőt, egy azonnali CT felvételt is kieszközölt. Virradt, amikor az ügyeletes neurológus Gábort felvette az osztályra, engem pedig, mint hozzátartozót, leültetett a szobájában. Megmutatta a CT felvételt, és elmondta a döbbenetes diagnózist: itt nem agyvérzés, vagy stroke történt, hanem Gábornak agydaganata van. A CT felvételen magam is jól láthattam a kirajzolódó diónyi foltot. A jól körülhatárolható rajzolat környezetében elmosódó polipszerű képződmény is mutatkozott, amiről ekkor még nem lehetett tudni, hogy milyen jellegű, de semmi jót nem jelenthetett.

Nehéz leírni, mit érez egy hozzátartozó egy ilyen közléskor. Az első tiszta gondolatom az volt, hogy ez nem velem történik, biztosan csak egy rossz álomban idéződnek fel az életem eddigi hasonló helyzetei, hiszen még a fehér szék is ismerős, az orvos résztvevő tekintetét is láttam már, amikor férjemről, apámról, nővéremről mondtak el - mint erős és megbízható hozzátartozónak - ilyen súlyos diagnózist. De nem. Ez a valóság volt. Fel kellett állni, nyugodt arccal bemenni a kórterembe, udvariasan elnézést kérni a felébresztett betegtárstól, elbúcsúzni Gábortól, elmondani neki annyit, hogy további kivizsgálásokra van szükség, és megígérni, hogy megteszek mindent, amit ebben a váratlan helyzetben szervezni, tenni kell. Azt már nemigen tudom, hogy hajnali négykor hogyan vezettem hazáig, de sírni csak itthon kezdtem. Sok idő nem is volt erre. Hozzátartozók tudhatják, milyen fontossá válnak ilyenkor az apró gyakorlati tennivalók, még szerencse, hogy ezekbe lehet kapaszkodni. Munkahelyet kell értesíteni, pizsamát, kórházban használatos tárgyakat összeszedni, százfelé telefonálni: nemigen érünk rá ilyenkor azon gondolkodni, hogyan tovább.

Filmszakadás

Néhány óra múlva már újra bent voltam a kórházban. Nem vagyok valami nagy színész, de ha a szükség úgy hozza, tudom fegyelmezni magam, így hát a lehetőségek szerint nyugodt arccal fogadtam a híreket és számoltam be arról, mit intéztem. Nem volt egyszerű Gábornak beletörődnie abba, hogy minden átmenet nélkül, egyik napról a másikra megszakad a korábbi élete: ami fontos volt, ügyek, munkák, kollégák, szerződések, közgyűlések, nehezen elviselhető ügyfelek és a többi, mind-mind eltűnt. Teljes filmszakadás: nem maradt más, mint egy kórházi ágy, a látogatók sóvár várása, unaloműző olvasás, és a mindennél fontosabbá váló orvosi konzultációk. Valamikor, amíg más jellegű munkák el nem feledtették, Gábor élénken érdeklődött az orvostudomány iránt, egy ideig még az Orvosi Hetilapot is járatta. Így értette a szakkifejezéseket, nem lepődött meg a fejleményeken, sőt, ő lepte meg orvosait azzal, hogy laikus létére maga is tudta értelmezni az MR felvételen látottakat, így meglehetősen higgadtan fogadta, amikor felmerült a műtét szükségessége. Az MR felvétel megerősítette a daganat létét a halánték- és homloklebeny tájékán, de annyiból megkönnyebbülést hozott, hogy csak egy képződményt mutatott: az a gyanús, polipszerű elváltozás ödémának bizonyult. Fellélegeztünk, de ahogy egyre többet tudtunk meg a baj természetéről, úgy lett egyre ijesztőbb a diagnózis. A széleken gyűrűs halmozódású képződményről ugyanis a tapasztalt idegsebész már a szövettani megerősítés előtt gyanította, hogy glioblastoma multiforme jellegű daganat, ami a magas grádusú agydaganatok közé tartozik, vagyis a legagresszívabb növekedésre hajlamos, rosszindulatú típus. A beavatkozás esélyeiről először engem, mint egyedül elérhető hozzátartozót tájékoztattak, de látva Gábor higgadt viselkedését, intelligenciáját, vele is teljes nyíltsággal beszélték meg: a daganat elérhető, jól műthető, de kényes helyen van: a halánték- és homloklebeny esetleges sérülése nehezen kiszámítható következményekkel jár, akár az egész személyiségét is megváltoztathatja. Műtét nélkül azonban semmi esélye nem lett volna, hiszen a daganat további növekedése, esetleges szétesése végzetes következményekkel járna. Annyira felgyorsultak az események, hogy még aznap kitűzték a műtét időpontját is. Az arra való testi-lelki felkészülésre három napja maradt, ami nagyon szerencsésnek bizonyult: kevés ideje volt megijedni, félni a beavatkozástól, rágódni annak lehetséges kimenetelén. Bejött hozzá a családjának néhány régen látott tagja is, de a beszélgetéseknek nem lett búcsúzás jellege: elhatározta, szilárdan hitte, hogy a legjobb kezekben van, és minden rendben lesz.

Túlélhető?

Gábor korábban a temetkezésben is dolgozott: több ezer elhunytat búcsúztatott a "túlvilágot jelentő deszkákon", az elmúlás számtalan arcával találkozott, így neki a halálról egészen sajátos felfogása van, az élet szükségszerű részének tartja. Azért persze egészen más a történet, ha az ember saját maga a főszereplő, és nagyon nem mindegy, mikor következik be. Az idegsebész zseniális precizitását, az orvostudomány hihetetlen eredményeit, a gondos kezelések fontosságát a legmesszebbmenőkig elismerve, úgy gondolom, a beteg maga is sokat tehet azért, hogy a halálos kórral folytatott harcban győztes maradjon. Gábor ebből a szempontból ideális betegnek bizonyult: kezdettől meg akart gyógyulni, kitűzte maga elé, mint célt, a túlélést, alávetette magát teljes türelemmel minden orvosi utasításnak, és minden egyebet háttérbe szorított az életében. Amikor hallotta, hogy milyen rosszak e daganattípus túlélési esélyei, mintegy elhatározta, hogy ő lesz az orvostörténeti kivétel - és azóta is biztosak vagyunk ebben.

Szike, sugár, kemo

A neurológiai osztályról két nap múlva az idegsebészetre került Gábor, majd a műtét után az intenzív osztályra. (Közben átélhettük - ha akkor eljutott volna a tudatunkig - az ÁEK elképesztő fejlődését, a régi Honvéd kórházas szárnytól kezdve a szupermodern új részlegekig, ahol robot jár a folyosókon, és ahol valóban XXI. századi felszerelés, jelzőrendszer őrzi a súlyos betegeket.)

A műtét nagyon jól sikerült: néhány órával utána már beszélni is képes volt, másnap már legszívesebben felkelt volna, hogy a dolgát maga végezze el, és képes volt őszinte érdeklődéssel - mintegy kívülállóként - figyelni az intenzív osztály történéseit, a mellette fekvő betegeket. Három nap múlva visszakerülhetett az idegsebészetre, majd a szövődménymentesség, a jó sebgyógyulás nyomán újra a neurológiára vitték - összesen mintegy három hetet töltött a Papp Károly utcában.

A szövettan megerősítette a feltételezést a daganat típusáról, így a sikeres műtét után további kezelések váltak szükségessé: sugár- és kemoterápia következett. Ezt már az Uzsoki utcai kórházban kapta meg, az onkológiai gondozását ez a team vette át. Modern, kombinált kezelésre került sor, amikor a sugárterápia hatását a vele párhuzamosan alkalmazott gyógyszeres kezelés erősíti. Felmérés, sugártervezés, maszkkészítés után került sor a sugárkezelésekre, harminc besugárzásra. Ezzel azonban meg kellett várni a gyógyszert is, ami nem volt egyszerű: a jelenleg legmodernebb, speciálisan erre az agydaganattípusra kifejlesztett szer olyan drága, hogy csak az OEP-nek ciklusonként benyújtott méltányossági kérelem, külön elbírálás alapján lehet hozzájutni. A főorvosnő az osztályon és az ambulancián, a sugártervezésen és még számos helyen végzett, elképesztő mennyiségű munkája, a betegekkel való egyéni foglalkozás mellett talált időt arra is, hogy maga segítsen minden érintettnek a kérvény összeállításában. És sikerült! Megkaptuk az első, 30 napi adagot, amelyet a sugárkezeléssel párhuzamosan kellett szedni, majd a többszöri, "emlékeztető" ciklusokra való, emelt adagokat is. Ez utóbbiak esetében öt nap alatt kellett az emelt dózist beszednie, majd egy-egy hónap szünet következett. A hagyományos, infúzióban kapott kemo kezelésnél kíméletesebb kapszulás kiszerelés hatásmechanizmusában azért hasonló volt, kemény tüneteket produkált: hányás, rosszullét, gyengeség kísérte, folyamatos trombózisveszélyt jelentett. Gábor egész stratégiát dolgozott ki az alkalmazására: a legjobbnak az bizonyult, ha minden étkezéstől a lehető legtávolabbi időpontban, ágynyugalomban, hajnali két órakor veszi be az aznapi dózist, így néhány órányi kellemetlenség után délre akár már enni is tudott újra.

Itt tartunk

Gábor esetét figyelemmel kísérte az Amerikai úti Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet ilyen elváltozásokra specializálódott főorvosa is - a három intézmény csodálatos együttműködését példázva. A kontrollvizsgálatokra is itt került sor: negyedévenként a remegve várt MR felvételekre, amelyeknek mutatni kellett, mi történik az agyszövetekben, mennyire volt hatásos a többirányú kezelés, az összehangolt támadás a daganat ellen. A legutóbbi ilyen felvétel után abban az élményben lehetett részünk, hogy mindhárom orvos arcán elégedettséget láthattunk: tíz hónap után az ödéma visszahúzódott és a daganat helyén kiújulás nem mutatkozott.

Ha a háborút talán még nem is, de az első csatákat mindenképpen megnyertük.

K. É.

 


A cikket az alábbi címen találja: http://daganatok.hu/20090520-a-diagnozis-gyogyulas