Olvasónk személyes történetében a mellrákkal kapcsolatos élményeit meséli el, és azt, hogy hogyan változtatta meg az életét a betegség. Az alábbiakban saját szavaival írott beszámolóját olvashatják.
Nyolc évvel ezelőtt, 35 évesen diagnosztizálták nálam a mellrákot. Úgy feküdtem be a kórházba, hogy csak jóindulatú elváltozásról van szó, és arra ébredtem, hogy valószínű ismét műteni kell, a szövettani vizsgálat után, mert ez bizony 90 százalék, hogy rosszindulatú.
Megoperáltak, de számomra nem az volt a legszörnyűbb, hanem ami utána jött. A kemoterápiás kezelés és következményei. Öt év után kezdtem bízni benne, hogy túlélhetem, addig féltem. Bár a félelem még ma is mélyen bennem van, de elhatároztam, hogy megpróbálom úgy élni az életemet, mintha az lenne az utolsó nap.
Azóta rájöttem, milyen szép a világ, örülök a virágoknak, elkezdtem fotózni. Ez nagyon jó hobbinak bizonyult, mert sokat vagyok kint a szabadban, és így minden pillanatot megörökíthetek abból, amit megélek. Amikor néha rám tör a félelem - mert vannak szorongásaim - fogom a gépet és elindulok felfedező útra. Ahogy az első témát meglátom, legyen az akár egy pók, már újra a lelkem mélyére süllyed a félelmem. Nekem ez ad erőt, az már csak bónusz az élettől, hogy ezzel a hobbival nyertem egy üdülést a párommal és bejártuk Közép-Dunántúl nevezetességeit. 43 év alatt nem volt ennyi élményben részem, mint most egy hét alatt.
Most már elmondhatom, hogy érdemes élni, élni akarok és még sok-sok szépséget szeretnék látni. Minden sorstársamnak azt kívánom, akarjon élni, mert nagyon sok szépség van ebben az életben. A fájdalmak csillapodnak, a mellékhatások el fognak múlni. Persze teljes erővel már nem megy minden úgy, mint régen, - ez az amibe nagyon nehezen tudtam belenyugodni. De élni jó!