Felkészülés a kezelési folyamatra

Megosztás:

A diagnózis és a kezelés megkezdése között általában kevés idő telik el, ami egyet jelent azzal, hogy hirtelen mindenki az egészségügy "futószalagján" találja magát. A daganatos betegségben szenvedők a diagnózisközléssel egy időben új életszakaszt kezdenek, amelyben életkörülményeik, addigi szokásaik, magatartásuk és viselkedésük egyaránt módosulhatnak. A folyamat, amíg a gyógyulás teljes fázisát elérik, sokszor évekbe telik. Erre pszichológiai szempontból sok esetben felkészületlenek, és ismeretlen folyamatként élik meg, ami rájuk vár.

A beteg olyan mondatokat és szavakat hallhat, amiket talán nem is ért egészen. Olyan kezelési módokról beszélnek neki, amiket talán már hallott, de sosem tapasztalt. A sugár- és kemoterápia szavak ma már mindenkinek ismerősen csengenek, de nagyon más elméletben ismerni őket ahhoz a helyzethez képest, mikor az infúzió a saját betegágynál csepeg. Alig jut idő arra, hogy lelkileg és érzelmileg felkészüljön rá, hogy mi fog vele történni a későbbiekben. Az események sokszor gyorsabban pörögnek, mint ez a lelki folyamat.

Ebben a lélektani szituációban az orvos egyrészt olyan mindenható figurává válik, akinek a tudása és a személye a garancia a gyógyulásra, másrészt aki az alkalmazható tudás és beavatkozások abszolút birtokosa. Ez a tudattalan fantáziakép az orvos és a kezelőszemélyzet tagjait aktív szereplővé teszi, míg a beteg kiszolgáltatottságánál és tudatlanságánál fogva is a passzív pozíciót foglalja el. A kórházi ágyban fekve a beteg elszenvedője a beavatkozásoknak, ottléte aktívan vagy cselekvően általában nem részese a kezelésnek.

A daganatos betegségek kezdeti szakaszában a kezelés és ellátás teljes felelőssége az orvoson és a személyzeten múlik, a beteg felelőssége látszólag kisebb, hisz nem kell önállóan tennie semmit - peregnek az események körülötte, adagolják a gyógyszerét, bekötik az infúziót, áthúzzák az ágyát, behozzák az ebédet, stb. A személyzet kezdeti tudattalan elvárása ezzel nagymértékben egybecseng. A "jó beteg szót fogad, minden utasítást betart, egyszóval teljesen engedelmeskedik az utasításoknak".

Ez a "lélektani szereposztás" egészen addig tart, míg a beteg állapota nem teszi lehetővé, hogy az osztályt elhagyja, vagyis hazamenjen. Ebben az esetben új fejezet indul a kapcsolati rendszerben: a betegnek aktív, saját magáért felelősséget vállaló, az utasításokat otthoni környezetben is betartó, felnőtt pozíciót kell elfoglalnia.

A nehézséget az okozza, hogy a hosszantartó kórházi tartózkodás vagy a súlyos kezelések és a halálos fenyegetettség által fenntartott regresszió nem minden esetben enyhül azonnal. Ez a hospitalizációs tünetekben és bizonytalanságérzésben mutatkozik meg. A hospitalizációs tünetek azt jelentik, hogy minden fájdalom és félelem ellenére a kórházi osztály védelmet nyújt - bármi történjen is, azonnal lehet szólni nővérnek, orvosnak és nagy baj nem történhet, mert közvetlen közelben ott a segítség. Tehát annak ellenére, hogy általában minél hamarabb mindenki haza szeretne menni, a több hetes bent tartózkodás során kialakul benne egy olyan érzés, hogy bent lenni mégis védelmet jelent. Ez sokszor teljesen tudattalan marad, tehát pl. hazabocsátáskor valakinek indokolatlan hőemelkedése támadhat, ami pár nappal késlelteti a hazamenetelt, miközben orvosi vagy testi indoka nincs ennek a tünetnek. Ilyenkor pszichés tényezők működnek a háttérben, vagyis a beteg pszichés biztonságát az osztályos környezet jelenti. A beteg - noha nem fogalmazza meg - bizonytalan abban, hogy otthoni környezetben is minden rendben lesz-e, megfelelő biztonságban tudhatja-e magát.

Tisztelt Olvasónk! Felhívjuk a figyelmét, hogy anyagaink tájékoztató és ismeretterjesztő jellegűek, így nem adhatnak választ minden olyan kérdésre, amely egy adott betegséggel vagy más témával kapcsolatban felmerülhet, és főképp nem pótolhatják az orvosokkal, gyógyszerészekkel vagy más egészségügyi szakemberekkel való személyes találkozást, beszélgetést és gondos kivizsgálást.

Hírek az Avemarról:

Ajánló