"Az a legnehezebb, ha nem beszélünk valamiről"

Földvári Barbara és Dallos Csaba kulturális antropológusok, a most készülő Fontos vagyok! című dokumentumfilm rendezőiFöldvári Barbara és Dallos Csaba kulturális antropológusok, a most készülő Fontos vagyok! című dokumentumfilm rendezői
Brjeska Dóra 2015. szeptember 14.
Megosztás:

Szinte mindenki családjában vagy baráti körében, közelebb vagy távolabb, találkozott már rákbeteggel, mégis még mindig a legtöbben tabuként kezelik a témát. Két igazán különleges emberrel beszélgettem, akik úgy döntöttek változtatnak, és megtörik a csendet. Földvári Barbara és Dallos Csaba kulturális antropológusok, akik most készülő, Fontos vagyok! című dokumentumfilmjükben szeretnék megmutatni, hogy a rákbetegekkel igenis lehet, és kell beszélni.

Először beszéljünk a filmetekről. Rákbetegekről fog szólni, ami tapasztalatom szerint nagyon nehéz téma. Az emberek félnek tőle, nem szívesen beszélnek róla, csak ha valami romantikus hollywoodi csomagolást kap. Miért pont ez?

Barbi: Általában ez az első kérdés, amit minden interjúban feltesznek nekünk, persze megértem, hogy érdekli az embereket, hogy mi a motivációnk, nagyon nem könnyű válaszolni, mert nincs valódi a nagyközönség számára elfogadható válasz. Egyik válasz sem tartalmazza a teljes igazságot, mert a tuti-tökös válasz az, hogy egyszerűen, csak úgy egészen természetesen egyértelművé vált az életünkben egy ponton, hogy akkor mi most elkezdjük ezt a filmet. Ennek persze voltak előzményei az életünkben, Csabi apukája például rákban halt meg, én pedig hospice-ban is mozogtam és a környezetünkben, azt hiszem - ahogy ma Magyarországon mindenkiében - több rákbeteg ember is élt akkoriban, közeli barátaink is. Azt mondod, a rákbetegség nehéz téma. Talán így van, de számomra az a legnehezebb, ha nem beszélünk valamiről, ami fontos. A kommunikáció hiánya, az elhallgatott félelem, az elfojtott sírás - szerintem ez az igazán nehéz.

Tehát a filmmel szeretnétek az emberek szemét kinyitni…

Barbi: Az volt a cél, hogy csináljunk egy nagyon érzékeny filmet rákbetegek történeteiről, amin keresztül jól megfogható az üzenet: vigyázz a testedre, vigyázz a lelkedre, mert nagyon fontos vagy! Hitem szerint egyszer élünk és mindenki megérdemli a boldogságot. Azt akarom, hogy mindenki merjen ezért tenni, a filmünk erre szeretné ösztönözni a befogadókat, a bátorságra, az igazi életre.

Gondolom a ti fejetekben már összeállt, de elmondanád, mi hogyan képzeljünk el egy ilyen dokumentumfilmet?

Barbi: A filmünk szereplői olyan emberek, akik életük során megküzdöttek a rákbetegséggel (vagy éppen most küzdenek/élnek együtt vele). Elmesélik nekünk hogyan éltek a betegségük előtt, hogyan látták a világot, milyen emberek voltak. Mesélnek a betegségükről, annak konkrét eseményeiről is, aztán arról, hogy mi van utána. A rák egy óriási trauma, bárhogy is nézzük. Egy cezúra. Nem lesz már soha ugyanolyan minden, mint amilyen előtte volt, minden nagy életeseménnyel így van ez. Beszélgetünk. Találkozunk. Együtt vagyunk. És egyszer csak kész a film. Illetve… szerintem a film már rég készen van, nekünk csak le kellett forgatni.

Akkor térjünk át rátok. Milyen érzés ezeket a történeteket hallgatni?

Barbi: Milyen érzés? Jó. Őszintén beszélni igaz dolgokról? Felszabadító. Örömteli. Sokszor fájdalmas. De igazi.

Ritka, hogy valaki így gondolkodik. Sokan inkább teherként élik meg ezt a témát. Ti soha nem érzitek soknak vagy nehéznek?

Barbi: Nem érezzük soknak, sem nehéznek. Természetesnek érezzük. Minden forgatási alkalomtól rengeteget kapok. Együtt élek a történetekkel, átengedem magamon őket. Ha szomorú eseményekről van szó, igen, akkor sokszor elszomorodom. Sőt, gyakran sírok is interjú közben. De a szomorúság, a fájdalom és a félelem természetes érzések, aminek a szabad megélésére szükség van egy szabad élethez. Nem menekülök az érzések elől. Nem félek szomorúnak lenni. Bátran vagyok szomorú. Ennek okán vannak problémáim a divatos "pozitív gondolkodással". Arra ösztökéli az embereket, hogy a szomorúságot, bánatot ne kommunikáljuk. Szerintem ez egy nagy tévedés.

Ebben nagyon egyetértek…

Barbi: Az érzések szabad megélése nagyon fontos. Legyenek azok jók vagy éppen rosszak. Csabi pedig képet alkot közben, tehát koncentrál. Alkotásban van. Elfoglalt. Örömet lel az alkotásban. Néha elfáradunk. De akkor is elfáradnánk, ha a méhecskék mézgyűjtési szokásairól forgatnánk egyhuzamban 4 órát. Ez ilyen.

Változott valami bennetek mióta elkezdtétek a forgatást? Akár a betegséggel, akár a betegekkel kapcsolatban?

Csabi: Bátrabb és magabiztosabb lettem mind a témával, mind a téma képviseletével, mind az érintettekkel való kapcsolatteremtésben.

Barbi: Gondolkodom. Nekem semmi nem változott. Nekem ez volt a sorsom. Őszintén így gondolom. Minden arrafelé vitt az életemben, hogy ezzel foglalkozzak.

Már akkor, amikor először beszélgettünk, nyilvánvaló volt számomra, hogy komolyan gondoljátok, és nem féltek erről beszélni sok emberrel ellentétben. Sokszor viszont a rossz kommunikáció miatt az egészségesek és a betegek között iszonyú szakadék van. Szerintetek hogyan lehetne ezt átugrani?

Barbi: Őszinteséggel. Annak szétbombázásával, hogy a rákbetegekkel nem lehet beszélni. Nemrég meghalt egy csodás barátunk. Karácsonykor ezt írta a blogján arról, hogy hogyan kell egy beteg emberrel kommunikálni, őt idézem: "Köszönöm, mert a ti biztatásotok, bátorításotok, őszinteségetek, figyelmetek, kedvességetek hihetetlenül sok erőt ad. Mind azt hiszitek, közhelyeket mondtok és hogy sete suta mondataitok célt tévesztenek, vagy Dunát rekesztenek. Félve kezdtek bele, zavartan és szégyenlősen. Nem tudjátok, hogy milyen hihetetlenül bátrak vagytok, hogy megszólítotok, hogy beszélni mertek róla. Hogy a szemembe mertek nézni, meg tudtok ölelni, nevetni tudtok velem, végighallgatni a hülye dumáimat, meginni velem egy kávét, megnézni egy szar filmet, 25 évvel ezelőtti szerelmet megvallani, röhögni az egészen, könyvet küldeni, imádkozni, beszélni próbálni arról, hogy azt se tudod, mit mondjál, minden mentes sütit sütni, lapot küldeni a világ másik végéről, vagy csak olvasni ezt a blogot. A végtelenségig sorolhatnám. Nagyon bátrak vagytok. Elárasztotok szeretettel."

Gondoljátok, hogy a film segíthet az egészségesek rettegését és a betegek negatív érzéseit átformálni?

Barbi: Szerintem az változtat, ha látják majd, hogy mi beszélünk. És lehet. És kell. És fontos. Szólítsátok meg egymást! Ez a lényeg. Mondjatok bármit, csak ne a rideg csönd maradjon.

Már egy ideje forgattok. Tanultatok valamit az eddigi történetekből?

Barbi: Nem dimenzionálnám túl ezt a kérdést. Az emberektől, akikkel kapcsolatba kerülünk, életünk során tanulhatunk, függetlenül attól, hogy voltak-e valaha rákbetegek. Nem úgy tekintek az emberekre, hogy "na, ők a rákbetegek", mások, eltérőek, különlegesek, vagy bármi. Ők emberek, mind-mind különbözőek mindenféle értelemben, és igen, van bennük egy közös: mindannyiuk beteg volt. Ez egy dolog. Attól, hogy valaki beteg volt, nem lesz szuperhős, sem tanító, de nem is lehet stigmatizált. Nem azért tanulunk, mert betegek voltak, hanem azért amilyen emberek, ez pedig független a betegségtől. Ők egyének, egyéniségek, nem hagyom soha, hogy eltakarja őket a betegségük. Az egy kicsi rész belőlük, a személyiségükben. Sokak elszántságát csodálom például. Sokak hitét is. A leginkább azt csodálom, hogy ki mernek állni és egy filmben beszélni az életükről, érzéseikről. Én sosem mernék.

Van, amit a saját életetekben máshogy láttok?

Barbi: A testem egészségére jobban figyelek. A sorsom iránt talán elfogadóbbá váltam és talán kicsit türelmesebb is vagyok magammal.

Csabi: Folyamatos jellemfejlődésben és változásban vagyok, a film az életem része és alakít, de nem határoz meg.

És a végére még egy kérdés. Én fontosnak tartom, hogy beszéljünk a halálról, hiszen az élet fontos része. Hiszek a jó halálban. Ti, akik az időtöket, elméteket és lelketeket ennek a témának szentelitek, hogyan gondolkodtok a halálról?

Barbi: Hm…úgy gondolok rá, mint egy átváltozásra. Én úgy gondolom, hogy amikor meghalunk, akkor egy átalakuláson megyünk keresztül. Következik valami más, de arról, hogy mi az a "más", felesleges gondolkodnunk, mert az a jelenlegi formánk agyszüleménye lenne. Ebben az életben és életformátumban nem vagyunk képesek arról gondolkodni, ami ezután lesz, mert az lényegileg, fogalmaiban, magvában más lesz. Egy aprócska mag nem tud gondolkodni egy fa agyával. A vallások is, és azok halál utáni létfelfogásai - én azt hiszem - a jelenlegi életünk és konstrukcióink termékei, és a mostani életünkre vannak hatással. Használom is őket, gyakran imádkozom Istenhez és közel áll hozzám a buddhizmus. De ezek a magocska lét termékei és egy magocskának van szüksége rájuk. Egy fának egész más perspektívája és szükségletei lesznek. Én élvezem a magocska létet és nem félek attól sem, hogy mi lesz utána, mert az életet - a jelenlegit is és azt is, ami ez után vár rám - rendszerként látom és olyan folyamatnak, amiben értelem van. Ez az egész maga a csoda. Élvezem a csodát. Egy dolog van, ami néha eszembe jut ezzel kapcsolatban és talán félelmet is kelt. A Csabival való találkozásom és az egységélményem a szerelmünkben nagyon erős. Ennek felbomlásától félek talán, de ezek is egy magocska félelmei. Nem tudom, egy fa mit értene ebből.

Csabi: Én a nagy egységben, a Világegyetem nagy egységében hiszek. Azt gondolom, hogy a halál egy állapotváltozás, visszatérés a nagy egységbe. Lehet jól meghalni, ha a nagy egységbe való visszatérést célozzuk meg a tudatunkkal, vagy a halálról való gondolkodással. Az életünkben is gyakorolhatjuk a jó meghalást, én azt hiszem, a spirituális megéléssel és annak tudatával, hogy minden a világon az örök visszatérés mítoszáról szól. Mindig, minden, mindenkor, ugyanabba forog vissza.

Ha Te is úgy gondolod, hogy beszélnünk kell erről a fontos témáról, támogasd Barbi és Csabi filmjét, hogy elkészülhessen:

https://www.indiegogo.com/projects/fontos-vagyok-i-am-important#/story 

Tisztelt Olvasónk! Felhívjuk a figyelmét, hogy anyagaink tájékoztató és ismeretterjesztő jellegűek, így nem adhatnak választ minden olyan kérdésre, amely egy adott betegséggel vagy más témával kapcsolatban felmerülhet, és főképp nem pótolhatják az orvosokkal, gyógyszerészekkel vagy más egészségügyi szakemberekkel való személyes találkozást, beszélgetést és gondos kivizsgálást.

Ajánló