"Igen, én mondtam, hogy ha kell, akkor vegyék le" - Beszélgetés Balassa Gabival

Ez egy különleges beszélgetés egy olyan nővel, aki megvívta harcát a mellrákkal, ahogy ő mondja féloldalas, de köszöni, nem kér a rekonstrukcióból, mert így is boldog anya, nő és barát. Balassa Gabi a Mellrákfórum egyik alapítója, munkája és családja mellett mellrákos nőknek segít, hogy elfogadják betegségüket, és mindent, ami ezzel jár. Hogy hogyan lehet egy mellel is tökéletes nőként élni a mindennapokat? Ezt majd ő elmeséli.

Ha valakinél mellrákot diagnosztizálnak, általában az első ami eszébe jut, hogy le kell venni a mellét. Neked mi volt az első gondolatod?

Amikor kiderült, hogy mi a bajom, az első gondolatom az volt, hogy nem fogom túlélni... ez a színtiszta igazság. Aztán mikor szembe kellett néznem a 15 éves fiammal, és elmondani neki, hogy mellrákom van, akkor valami történt. Ahogy elmondtam neki teljesen racionálisan, hogy lesz a műtét, a kezelések, hogy azok mivel fognak járni, szóval, ahogy tárgyilagosan beszéltem a betegségről egészen kitisztultak a gondolataim. Már a mammográfián mondta a doki, hogy szerinte le fogják venni a mellem, de ez nem okozott traumát. Az onkoteam-en a sebészem és az onkológusom sokáig morfondíroztak, hogy milyen legyen a műtét, mert nagyon fiatal vagyok.

És te mondtad, hogy vegyék le…

Igen, én mondtam, hogy ha kell, akkor vegyék le. Akkor a dokim azt mondta, hogy köszöni az érett gondolkodásom, pedig én csak meg akartam szabadulni a ráktól, ami történetesen beteggé tette a jobb mellem.

Ez nagyon higgadt hozzáállás. Végig így gondolkodtál, vagy azért voltak nehezebb napok is?

A műtét előtt teljesen összeomlottam. Egyedül voltam a gondolataimmal, és kétségbe voltam esve. A műtőben zokogó rohamot kaptam, és a kedves asszisztens volt, aki kimondta azt, amit akkor iszonyatosan fájdalmasnak éreztem, de ma már egész másképp értékelek: Most mit sír, ez csak egy mell. Bár akkor én azért sírtam, mert rákos voltam, a mellem hiányát el sem tudtam képzelni. Amikor felébredtem, a fájdalmon kívül nem éreztem mást, még a hiányt sem, hisz a szorító kötés gúzsba kötötte még az agyamat is. Amikor két nap múlva levették a kötést, és láttam, hogy a hasam közepétől a hónom aljáig ragtapasz van, na, akkor már furán néztem magamra. De még nem éreztem a sokkot. Így visszatekintve úgy gondolom, hogy az agyam nekem dolgozott, és nem engedte tudatosulni a történéseket, tényleg csak arra összpontosítottam, hogy a rák eltűnjön belőlem. Talán kicsit hagytam magam sodorni az eseményekkel.

A legtöbb embernek a látvány okozza a legnagyobb problémát, sokan nem bírnak egyáltalán tükörbe nézni, úgy gondolják eltorzult a testük. Nálad hogyan zajlottak az első tükörbe nézések? Hogyan jutottál túl ezen az időszakon?

Amikor átkötöztek, a doki mutogatta, hogy milyen szép a seb. Képtelen voltam ránézni, és ez így volt két hétig. Úgy engedett haza, hogy nem vette le a kötést, mert látta, hogy nem vagyok még kész rá. Otthon sem tudtam levenni. Eltelt kb. 10 nap, és mikor már lassan vissza kellett mennem varratszedésre, akkor az egyik délután rászántam magam. Bezárkóztam a fürdőszobába, levettem a kötést, és elborzadva néztem a tükörképem. Hangosan zokogtam, és csak azt hajtogattam, hogy Jézusom, hogy nézek ki. Őszintén sajnáltam magam, és én, aki még egy kis sebtől is undorodtam azelőtt, most azzal kellett szembesülnöm, hogy egy majdnem 40 cm-es heg fut keresztbe a testemen. Nem voltam higgadt, és nem voltam pozitív. Aztán a két órán át tartó önsajnálat, zokogás és magam legyalázása közben jött valami belső erő, és megráztam magam. Onnantól kb. három hetembe került, hogy el tudjam fogadni az új testem. Naponta többször odaálltam, eleinte egy-két pillanatra, majd egyre hosszabb időre a tükör elé, és néztem magam. Kb. két hónapomba telt, hogy meg tudtam érinteni a sebhelyem.

A nőiességedet gyászoltad?

Megviselt, de ha mélyen visszagondolok a hiány nem a nőiességemhez kötődött, hanem ahhoz, hogy a testem úgy változott meg, hogy én semmit nem tehettem ellene. Ez számomra inkább tudati változás volt. Igen fizikai is, de a lényegi változás az volt, hogy nem én irányítok. 

El tudtad fogadni? El lehet ezt fogadni?

Ma már teljesen elfogadtam magam. Még mindig fura, hogy a jobb oldalam teljesen sík, sőt, kicsit homorú is, de nincs hiányérzetem. 
 
Ha rád nézek, eszembe nem jutna, hogy ne lennél kibékülve magaddal, hogy bármi problémád lenne a megváltozott testeddel. Hogyan változott az elképzelésed a nőiességről?

A nőiességem a műtét óta tudom igazán megélni. Ez tudom, hogy gáz, de így van. Előtte mindig kifogásoltam a külsőm, utáltam magam, nem találtam semmi szerethetőt a testemen. Aztán az, hogy elvesztettem a jobb mellem, rávilágított arra, hogy mennyire rosszul láttam magam. Úgy szoktam fogalmazni, hogy megmutatták nekem az égiek: na, utáltad, hát elvesszük... most mit csinálsz? Tudom, hogy hülyén hangzik, de tényleg így van. A mellem hiánya megmutatta, hogy a testem az enyém, és úgy szép, ahogy van - számomra. És miután ezt lerendeztem magamban, sorra kaptam a külső visszajelzéseket, igen, férfiaktól, hogy fura mód, tudják, hogy féloldalas vagyok, nem volt hajam a kezelésektől, úgy néztem ki, mint egy zombi, és mégis nőként viselkedtek velem. Udvaroltak. Nos, ez volt az a pont, ami végképp a helyemre tett. Rájöttem arra, hogy ha én tényleg nőnek érzem magam, akkor teljesen mindegy, hogy hány mellem van, hogy hány kiló vagyok, vagy milyen a hajam. Ha azt látják rajtam, hogy jól vagyok a bőrömben, akkor ezt fogják a körülöttem élők is visszasugározni rám. És tényleg, napról napra erősödtem ebben az érzésben. Minden kedves bók, vagy mosoly, vagy elismerő szó erősített, és magamba építettem. 

Akkor neked nem a rekonstrukció jelenti a gyógyulást…

A gyógyulásomat ahhoz kötöm, hogy megoperáltak, és levették a rákos mellem. 

Egy fiad és egy lányod van, Lili, aki többször is nagyon lelkesen vesz részt a Mellrákfórum programjain. Beszéltél velük a tested változásairól? Nem féltél, hogy ez esetleg nekik nehezebben lesz elfogadható?

A gyerekeim számára az, hogy levették a mellem, már az elejétől kezdve természetes volt, hisz semmit nem titkoltam előttük. Otthon pólóban, de melltartó és pótmell nélkül voltam és vagyok azóta is. Megszoktak. Az első alkalommal, mikor hazamentem, és a lapos jobb felemmel közlekedtem, láttam, hogy a szemük sarkából figyelnek. Talán sokkolta is őket. Annyit tettem, hogy külön-külön mindkettőjükkel leültem, és őszintén elmondtam, hogy én mit érzek, tudattam velük, hogy bármilyen kérdésük van, feltehetik. És kérdeztek. Lili két év után megkért, hogy hadd nézze meg a sebhelyem. Megmutattam, és mikor megkérdezte, hogy megsimogathatja-e, tudtam, hogy teljesen rendben van a lelke. Tudják, hogy nem fogom rekonstruáltatni. De ez az én döntésem. Ebben senki véleményét nem kértem ki, és nem is vagyok kíváncsi arra, hogy ők hogy vélekednek erről. Nem azért mert, mert önző vagyok, vagy egoista. Azért, mert ez az én testem. 

A társadalom nem túl elfogadó sajnos még ma sem. A nő csak két mellel lehet nő, ami ettől eltér az nem normális, és helyre kell hozni. Előfordul, hogy elítélnek a döntésed miatt?

Rengetegen támadnak amiatt, hogy így kiállok amellett, hogy a nőiesség nem a mellek számától függ. Viszont rengeteg pozitív visszajelzést is kapok. Tudom, hogy milyen sokan gondolkoznak úgy, mint én, csak nem merik vállalni. Az első negatívum még a műtétem előtt volt, mikor anyukám mondta azt nekem, hogy ne engedjem levetetni a mellem, mert hogy fogok kinézni. A sorsdöntő mondat, ami szinte odaszegezett ehhez a döntésemhez az volt, amikor a férjem egy héttel a műtét után közölte velem: Milyen jó, hogy a TB finanszírozza a rekonstrukciót, mert így lehet olyan melled, mint bármelyik hírességnek. Nos, mikor ez a mondat belém égett, akkor már tudtam, hogy soha, senki miatt nem fogok a kés alá feküdni. 

És a többi beteg?

Azzal nagyon nehezen birkóztam meg az elején, mikor a betegtársaim legyintettek rám, és mondták lenézően, hogy látszik, még nem vagyok jól lelkileg, ha nem akarom magam megműttetni. Talán az a legborzasztóbb, hogy mi, akik átmegyünk ezen a nem csak fizikai, de lelki nyomort is okozó betegségen, mi nem tudjuk elfogadni a másik döntését. Bennem soha nem merült fel, hogy ha valaki mutatta nekem a hátlebeny átforgatását, vagy a műmellét, hogy megjegyzést tegyek rá, vagy bármi negatívat mondjak. Ugyan, miért tettem volna? Ha látom, hogy ő így mosolygós, hogy van egy új melle, amit ő annak érez, hát hogy jövök én ahhoz, hogy lehúzzam... De én számtalanszor megkaptam ezt. A legrohadtabb mondat, amit gyűlölök, és hatalmas önuralom kell ahhoz, hogy ne küldjem el azt, aki mondja: Gabi, milyen fél mellel/mell nélkül élni? Persze mosolyogva szoktam válaszolni, hogy tök jó! Én mindig szerettem kilógni a sorból. Pontosabban mindig a saját véleményem, és saját magam vállaltam fel, így sokszor ezért lógok ki, de nem bánom. A gyerekeimet is erre nevelem, hogy magukat mindig vállalva, magukért álljanak ki, persze csakis úgy, hogy másokat ne tiporjanak el. 

Sok mindenről hasonlóan gondolkodunk, én is így gondoltam a műtétre annak idején. Mit mondanál azoknak, akik félnek a műtéttől, és ami utána jön?

Akit most diagnosztizálnak, az biztos úgy érzi, hogy kész, vége. Mi is így éreztük. Ezt meg kell élni, át kell élni, nem szabad elnyomni, mert csak akkor lehet felépíteni magunkat, hogy ha tudjuk, mik a félelmeink, szembe tudunk nézni velük. Ha elnyomjuk, akkor azt nem lehet megoldani. Múlt héten felhívott egy nő, akinek a kezelések ellenére le kell venni a mellét. Két órán keresztül beszélgettünk, technikai kérdései voltak. Meséltem neki, és megkért, hogy majd menjek el vele a plasztikai sebészhez. Mit mondhatnék? Csak azt, hogy amíg belül, a legmélyebb bugyrainkban nem tudjuk szeretni magunkat, addig nem fogjuk tudni elviselni azt a tényt, hogy csorbul a mellünk. Amíg gondot okoz, hogy nagy a fenekünk, vagy, hogy narancsbőrös a combunk, addig a mellünk elvesztése még inkább csorbítja a nőiességünket. Meg kell tanulni, hogy szeressük azt, aki a tükörből visszanéz. Az előnyeivel, a hibáival egyaránt. Meg kell tanulni, hogy nem másnak, hanem magunknak kell csak megfelelni ebben az életben. És akkor boldogok lehetünk. Onnantól kezdve, hogy mindig mások elvárásainak, képzelt külső és belső szabályoknak akarunk megfelelni, onnantól elveszítjük magunkat. Én már megtanultam a saját bőrömön. 

Azt mondod magadról, féloldalas vagy, ami annak, aki nem ismer, talán úgy hangzik, mintha ez problémát okozna, de én tudom, hogy sokkal boldogabban élsz, mint sok nő, akinek megvan mindene. Jógáztok Lilivel, dolgozol, bulizni jársz, rengeteg dolgot csinálsz. Sosem gondoltál rá, hogy a betegség és ez a műtét bármiben is akadályozna?

A betegség az életemben egy erőteljes határvonal. Minden szempontból. Úgy vagyok, hogy voltam előtte és vagyok utána. Előtte sok dolgot nem csináltam, mert mindig találtam kifogást, hogy miért ne. Ma már mindent megteszek, amit csak szeretnék, és ami jól esik. Ami nem jó, azt abbahagyom. A betegség óta többet sportolok, mit előtte tíz éve összességében. Jógázok, amit imádok. Nem a mellem hiánya akadályoz, hanem az, hogy a műtött oldalamon a kezem ödémásodik. De túllépek rajta. Bedagad? Ok, akkor befáslizom. Eljárok úszni, rengeteget bringázok, ha elmegyünk a gyerekekkel a kalandparkba én is mászok a fákon. Rengeteg időt töltök a régi és az új barátaimmal, dolgozom, és igyekszem az élet minden apró örömét megélni. Ma már nem tart vissza egy jó koncerttől az, hogy ha másnap dolgozni kell menni. Az sem akadályoz pl. egy mozgás éjszakája rendezvényen, hogy a lánykámmal az éjszakai járattal kell közlekedni. Élek, és ennél semmi nem lehet fontosabb. 

Egy kicsit térjünk vissza a betegséged elejére. Most nagyon aktív életet élsz. Az elején is így volt? Nem fordult meg a fejedben, hogy talán egyszerűbb lenne, ha leszázalékoltatnád magad, ahogy sokan mások?

Soha. És rettentően felháborít, hogy rengeteg mellrákon átesett nő már az elején le akarja magát százalékoltatni. Szerintem nem ez a megoldás. Én végig, míg beteg voltam, dolgoztam. Igaz, könyvelő vagyok, nyilván, ha valaki nehéz fizikai munkát végez, akkor más a szitu. Számomra a munka terápia is volt. Már az elején tudattam mindenkivel a munkahelyemen, hogy mi történt, bementem a főnökömhöz, és elmondtam neki, hogy mellrákom van, meg fognak operálni, de amíg bírom, jövök dolgozni. Tisztességesen bevallottam, hogy fogalmam sincs, hogy fogom bírni a kezeléseket, és mivel már több éve ismerték a hozzáállásom, így korrekten tudtunk együtt működni. Ha rosszul voltam, nem mentem be, de amikor jól voltam, bementem még hétvégén is. Számomra ebben is az őszinteség a kulcs. Biztos vagyok abban, hogy szerencsés is voltam, mert nagyon jó munkatársaim voltak, de ha nem álltam volna oda őszintén vállalva magam, nem alakult volna így a helyzetem. Nyilván ha valakinek komolyabb a betegsége, több helyen van áttét, többféle kezelést kap, vagy a munkahely nem toleráns, akkor nincs más választás, de én azt tapasztalom, mintha ez most egyfajta "trend" lenne, hogy aki mellrákos, az egyből százalékoltassa le magát. Számomra ez nem volt opció.