Ez itt a Mennyország? - Ahhoz képest elég sokan vannak

- Mikor érezte, hogy a prosztataproblémával komolyabban is foglalkozni kellene?
- 15 éven keresztül rendszeresen jártam a lakóhelyem szerinti szakrendelőbe az urológus főorvosomhoz, akiben feltétel nélkül megbíztam. Fel sem merült bennem, hogy felkeressek egy másik szakorvost több szem, többet lát alapon. A meglehetősen elhúzódó kezelés és halogatás után - 2000-ben az urológusom végre felvetette a prosztataműtét lehetőségét. Ekkor, a tapintásos észlelésen túl, ultrahangvizsgálatot is alkalmazott, ami kimutatta a bajt.

- Akkor végre megtörtént a műtét?
- Nem. Én először is majdnem hanyatt dobtam magam a meglepetéstől, hogy a betegségem ilyen problematikus, de aztán a kezdeti ijedtség megint csitult, és a műtét többet nem került szóba. Kaptam másfajta gyógyszereket, de sajnos egyik sem használt, és ennek ellenére az orvosom nem forszírozta a műtétet.

- Akkor mégis hogyan jutott el a műtétig?
- Amikor már a kéthavonta felírt gyógyszerek sem használtak, és negyedóránként volt nem kis fájdalommal párosuló vizelési ingerem, rászántam magam a műtétre. Ez persze megint hat évembe került. Így utólag visszagondolva a történtekre, ha az orvos ilyen felelőtlen volt és indokolatlanul húzta-halasztotta a komolyabb kivizsgálást, talán én is jobban figyelhettem volna magamra, vagy talán erélyesebben kellett volna fellépnem.

- Akkor nem volt szerencséje az orvosokkal.
- Általában véve nagyon szerencsétlen vagyok a betegségekkel. 58 éves koromban kifogtam egy fakezű orvost, aki a combomban lévő zsírcsomót ambulanter távolította el. A műtétet nyitott ablaknál végezte, és nem azt kérdezte az asszisztensétől, hogy hol a sziké, hanem, hogy van-e szikénk? Volt, hála Istennek, csak éppen a sterilizálás maradt el. Egyébként a műtéthez beadott fájdalomcsillapító sem használt. Szóltam, hogy nagyon fáj a vágás, erre ő azt mondta, hogy még egy adag van, de az másnak kell. Sokáig babrált a combommal. Másnap szepszist kaptam. Aztán az Uzsoki utcai Kórházban ugyanaz az orvos műtött másodszor, aki elszúrta a banálisnak tűnő lábműtétemet, ugyanis egyidejűleg a rendelőben és a kórház sebészetén is dolgozott, és akkor még nem adtak lehetőséget az orvosválasztására. Akkor már drain csövek lógtak ki a combomból, aztán valahogy rendbe jöttem. Én egy mérnöki tervezőirodát vezettem, azonban a rutinműtétnek indult tortúra miatt, amit az orvosok műhibának neveztek, kilenc hónapig kiestem volt a munkából.

- Akkor elég komoly kétségekkel vághatott neki a prosztataműtétnek.
- 2006. július 4-én műtöttek prosztata-túltengéssel. 17 napig voltam benn. Három órás műtéten estem át. Mikor felébredtem, azt kérdeztem: Ez itt a Mennyország? A betegtársaim csak nevettek. Láttam, hogy padlón volt mindenki. Az egyik beteg azt mondta, igen ez a Mennyország. Ahhoz képest elég sokan vannak - válaszoltam.

- Most már láthatóan jó a kedélye, de mindig is sikerült ezt így megőrizni?
- Mikor súlyos állapotban voltam, titkolóztam, nem akartam, hogy a barátaim látogassanak a kórházban. Egyrészt azért, hogy ne lássák a katéterezés miatti kellemetlenségeket, másrészt a betegség csak a legközvetlenebb hozzátartozókra tartozik. Amikor aztán hazakerültem és jöttek a látogatók, mindig tréfálkoztam. Mert valójában senkit nem érdekel, hogy mennyit szenvedtem, vagy hogyan operáltak meg. Megunják, ha az ember mindig panaszkodik. Lábadozásom alatt, amikor összegyűlt a baráti kör - bocsánat, hogy így mondom -, végigröhögtük az estét. Ez rám is gyógyítólag hatott. És még egy általános szemléletbeli kérdést fontosnak tartok: aki feladja, azon nem lehet segíteni!

A beszélgetés alatt a mérnök úr felesége végig hallgat, azonban most ő is megszólal:
- És ne feledkezzünk meg arról, hogy hit nélkül nehéz lenne ezeket a megpróbáltatásokat elviselni! A beteg és a társa a hitből erőt merít. Mi evangélikusok vagyunk. Férjem három evangélikus templom felújítását irányította, de ez mellékes körülmény. Inkább az a fontos, hogy evangélikus hittestvéreink, barátaink nagyon sokat imádkoztak értünk. Hitünk szerint ez mindennél többet ér.

- A rákos betegségem óta - veszi vissza a szót a mérnök - egész más az élethez való hozzáállásom. José Carreras, aki maga is rákbeteg volt és meggyógyult, rengeteg zenei rendezvényt szervezett, amelyeket a külföldi adókon közvetítettek, és lehetett látni a közönség soraiban nagyon súlyos állapotban lévő rákos betegeket is. Betegségem előtt kimentem a szobából, mert nem bírtam végignézni állapotukat, az arcukra kiülő szenvedést: annyira éreztem, hogy közel van hozzám. Most már sokkal nagyobb empátiával fordulok a rákos betegségekben szenvedők felé. Nem félek szembenézni a gyilkos kórral, amely annyi ember halálát okozza.

* * *