A daganatos betegséggel való szembesülésről, a gyógyulás/gyógyítás alatti érzésekről, a beteg és a családtagok teendőiről szól Tari Annamária a Könyvhétre megjelenő írása, a "Sejtem..." Dr. Keresztes Zoltán pszichiáter, pszichoterapeuta ajánlja a könyvet.
"Előre bocsájtandó, hogy a könyv nem könnyű témát dolgoz föl. Ugyanakkor a téma sajnálatos módon korunkban távolról sem ritka: mi zajlik le egy sajátos, gyógyíthatatlan betegség tényének tudomásul vételekor az érintettekben; mi és hogyan történik, ha kiderül, hogy valakinek rosszindulatú daganata vagy vérképzőszervi betegsége van. Tari könyve ennek a folyamatnak a lélektani vonatkozásait tekinti át körültekintő alapossággal - a mai magyar kínálatban egyedülálló, hiánypótló módon. Nagyjából erről szól tehát Tari Annamária könyve. Lássuk a részleteket.
A könyv bevezetőjében Tari a fogyasztói kultúra elidegenedett betegségélményét helyezi középpontba. A bevezetőből megtudhatjuk, hogy a mindenkori szocio-kulturális miliő alkotja azt a szélesebb kontextust, amely a betegséghez való viszonyt a személyes élménybe (is) nagymértékben beleszólva meghatározza. Korunkban már csak azért sem jó súlyos betegnek lenni, mert olyanfajta belső (személyes), és külső (társadalmi) elértéktelenedést kell átélnie a betegnek, amely a régi idők betegségélményéhez képest szinte tökéletes kiúttalanságot jelent. Manapság a gyógyíthatatlan beteg ember magára marad, gyakran családon belül is, sok esetben a családnak sincs kapacitása a rákos betegben végbemenő lélektani változások egyensúlyban tartására. Pedig ha valamikor, akkor ilyenkor kel el igazán a segítség.
Mi minden történik a betegben, és közvetlen környezetében? Tari rendre ezekre a kérdésekre válaszol a következő fejezetekben. A könyvet ez a tematika osztja két fő részre.
A beteg első dolga a diagnózis elfogadása. Ez az egyik legnehezebb, alapvetően szorongásteli feladat, sokan halálos ítéletként hallják, mások hitetlenkednek, az érzelmi reakció sokszínű. A reakciók egyike sem mentes az énvédő mechanizmusok mozgósításától. Fontos, hogy a kezdeti lélektani krízisben a beteg megfelelő támogatottságot éljen át, és a megjelenő depresszív érzésekkel meg tudjon küzdeni - ez a későbbi kilátásokat is nagymértékben befolyásolja. A következő lépés a kezelési folyamatra való felkészülés. Tari a kezelés menetéről realisztikus képet ad. A rákos beteg kezelése is olyan téma, amelyről ellentmondásos, inkább rémisztően misztikus kép él az emberek képzeletében, miközben a terápiás beavatkozások lelkileg megterhelő vonatkozásai a közbeszédben ritkán kerülnek elő. A frissen diagnosztizált betegnek egy új közegbe, új életformába kell beilleszkednie, ez közel sem zökkenőmentes, a folyamat egyik lélektani szempontból meghatározó tényezője a beteg premorbid személyisége. A környezet ilyenkor általában sajnálkozik, ha éppen el nem zárkózik.
A kezelésnek természetesen - alapvetően szomatikus - kellemetlen mellékhatásai is vannak, ezek elviselése, tudomásul vétele emberpróbáló feladat. A hajhullás, a puffadás, a fáradékonyság, a fogyás, a sugárterápia okozta gyulladások, bőrelváltozások, az oedemak keletkezése megváltoztatják a testi szelffel való viszonyt, a megváltozott testélmény, és a saját testtel való megváltozott viszony olyan érzelmi teher, amelyet nem lehet megkerülni. Ez ügyben a csontvelő transzplantáltak helyzete a legkiélezettebb, hiszen a steril boksz, a csak zsilipeken át megközelíthető baktérium-mentesített izolált szoba kényszerű elszigeteltsége olyan plusz tehertétel, és olyan fajta frusztráció, amely a rákos betegség helyzetből adódó regressziós készenlétet csak tetézi. A mellékhatások javát sok beteg a betegséggel való sújtottság mellett további büntetésként éli meg. A szerző külön fejezetet szentel a fájdalomnak, és fájdalomtól való félelemnek. Ez a kérdés különösen fontos, főképp az előbb említett regresszió vetületében, hiszen a beteg hétköznapi viselkedésében, és verbálisan is gyermekdeddé válik, vigaszra szorul, mint egy kisgyerek. Miközben a betegség és kezelés terheinek viselésével szemben valamiféle emelt fős elvárás fogalmazódik meg a környezet részéről az esetek többségében.
A beteg időközben új kapcsolatot alakít ki a betegtársakkal, többnyire együttérző, megértő közegre lel. Ez azonban érzelmileg közel sem ilyen egyértelmű, hiszen a veszteség, a gyász, és gyakran az irigység is állandó alkotója ezeknek a viszonyoknak. A halmozódó kórházi kezelések pedig a meglévő regressziós készenlét szolgálatában állnak, a hospitalizációs önállótlanság olyan új elem, amellyel mind a betegnek, mind a közvetlen környezetének számolnia kell.
Szembe kell nézni az elkövetkezendő halállal: ez sosem könnyű, hát még abban a helyzetben, amelyben a daganatos beteg van, az idő végességének a tudata ott lebeg minden fölött. Az erre adott érzelmi válasz sokszínű, de az esetek többségében regresszív, alaptalanul optimista, tagadó, vagy depresszív. A beteg számára ebben a kérdésben kifejezetten nehéz megtartani a realitáskontrollt, a reakció itt is, mint oly sok más esetben is, nagymértékben függ a premorbid adottságoktól, mozgósítható megküzdési módszerektől.
A család bevonása a kezelésbe elengedhetetlen. Tari könyvében buzdítja a családtagokat, és ezt helyesen teszi, hogy kérdezzenek rá a kezelés során akár többször is a nem, vagy nehezen érthető momentumokra, merjék "zaklatni" a kezelőt. Ez sokkal jobb stratégia, mint a főképp tudatlanságból eredő, vagy jó szándékkal átitatott, de mindenképpen inadekvát tagadás, irreális biztatás. A család, mint rendszer, mindenképpen érintett, és mindenképpen reagál, hiszen egy jól megszokott, ismert egyensúly borul föl. Ez a borulás mindenféleképpen rengeteg tudattalan elemet megmozgat - a család megtartó ereje e tudattalanul mozgásba lendült stratégiák strukturáltságától nagymértékben függ.
Összességében elmondható, hogy tudattalan elemek mélyen átszövik a gyógyíthatatlan beteg és környezete életét, mindenképpen beleszólnak a kialakítandó új egyensúlyba, akár szülő, akár a gyermek lesz beteg a családban. A tudattalan fantáziák tudatosítása, feldolgozása és a realitás tudomásulvétele elengedhetetlenül fontos ebben a folyamatban. Mindenképpen közösen kell kidolgozniuk azt a modus vivendit, amely élhetővé teszi a folyamatosan veszteséggel fenyegető életet, akárki is az adott közegben a fenyegetett szereplő.
Nem könnyű."