Összességében egy szavam sem lehet: élek - beszélgetés Mészáros Mihállyal

Mészáros Mihály, a "Rákos voltam, de már elmúlt! Asszem." című könyv szerzőjeMészáros Mihály, a "Rákos voltam, de már elmúlt! Asszem." című könyv szerzője
Brjeska Dóra 2016. március 21.
Megosztás:

A vastag- és végbélrák tabu. Még ma is, amikor már akár a rákmegelőző állapotok is könnyedén felismerhetők és eltávolíthatók, a korai stádiumban felfedezett betegség pedig jó eséllyel gyógyítható. Éppen ezért nagyon örülök, hogy a következő riport elkészülhetett. Mészáros Mihály bloggerrel, a "Rákos voltam, de már elmúlt! Asszem." című könyv szerzőjével beszélgettem a betegségről és a gyógyulásról.

Négy évvel ezelőtt, nagyon fiatalon diagnosztizálták. Megtehette volna, hogy bezárkózik, ahogy sokan mások, de ő inkább segítségül hívta humorát, és írásba kezdett. Blogjával és könyvével nagyon sok társának nyújthat segítséget, hogy elfogadják betegségüket, és tudjanak vele együtt élni, meggyógyulni.

A vastag- és végbélrák általában az idősebbek betegsége. Milyen érzés volt fiatalon szembesülni vele?

Az első időszakban sok helyen találkoztam a csodálkozással, mondván, nagyon fiatal vagyok ehhez a típusú betegséghez. Ahogy esetenként anno az iskolában, úgy most is felkészületlen voltam, szóval a diagnóziskor nem igazán tudtam, hogy mit is kellene gondolnom. Azt tudtam, hogy feltalálnám magam mondjuk hetvenévesen is, azt viszont meg is kellene érni, így az első napok sokkja után inkább már azzal voltam elfoglalva, hogy letudjam az egész folyamatot, nem azzal, hogy hogyan vagy miért, mikor kerültem ebbe a szituációba. Sok értelme szerintem amúgy sincs már olyankor ezen morfondírozni. Ami megtörtént, megtörtént.

Vannak betegségek, amiket megállás nélkül tolnak elénk, és vannak, amikről kellemetlen beszélni. A vastag- és végbélrák azt hiszem, utóbbiak közé tartozik…

Ami a "cikiségét" illeti, valóban van egy ilyen tulajdonsága. Bár azt hiszem, ez általánosságban magára a rákra is igaz. Mintha szégyellni kellene, hogy valaki elkapott valamilyen betegséget. Miközben ki látott már "rejtőzködő" isiászost vagy influenzást? Utóbbit annyira nem titkolja senki, hogy vígan bejárnak vele dolgozni, így aztán másnak is kijut a "jóból". Persze, vannak mozgalmak, ahol ilyen-olyan színű, gallérra tűzött szalagokkal hívják fel a figyelmet a hozzá tartozó rákfajtára, de ha jól emlékszem a vastagbél-, végbélráknak nincs ilyen jelvénye. Gondolom, a barna szalag lenne a logikus, de erre talán még nem annyira nyitott a társadalom nagy része. Talán majd teszek vele egy próbát.

Amúgy van, a sötétkék, és szalag helyett a kék csillag. Minden évben március első péntekén rendezzük meg a "Legyen egy Kék Napod!" programunkat, de sajnos még ma sem kap akkora nyilvánosságot, mint szeretnénk. De térjünk vissza hozzád. Hogy kezelte a családod?

A diagnózis másnapján visszamondtuk a szabómnál a tavaszi kollekciómra szóló megrendelést, a feleségem pedig azonnal elkezdte kiárusítani az összes ingóságomat, mondván, addig adjunk túl rajtuk, amíg élek. Csak viccelek! A lányom akkor 4 éves volt, neki nem mondtunk túl sokat a dologról. A feleségem természetesen aggódott és nyilván nehéz volt neki ugyanúgy koncentrálni a lányunkra, a munkájára, egyebekre. Azt hiszem, az azért segítség volt neki - és szerintem nekem is - hogy próbáltam megmaradni a szürke hétköznapoknál, azaz igyekeztem úgy intézni a kezeléseket, vizsgálatokat, mintha az csak valami plusz hétköznapi program lenne. Egy sor a bevásárló listán. Összességében nem attól féltem (vagy félek), hogy meg fogok halni, hanem attól, hogy nem fogok élni. Életünk után pontosan azok az élmények várnak ránk, mint amikre a születésünk előtti időnkből emlékszünk: semmilyenek. De az életben van egy csomó jó dolog, amit hülyeség lenne idő előtt abbahagyni. Szóval igyekeztünk megmaradni a hétköznapoknál. Ez persze nyilván nem ment mindig olyan könnyen, mint ahogy esetleg ez hangzik. És olyan is volt, amikor egyáltalán nem ment. De azt hiszem, természetes, ha vannak hullámvölgyek a kezelések rögös útján haladva.

Beszéljünk arról, ami veled történt. Azt tudjuk, hogy ennek a betegségnek sokáig nincsenek jellegzetes tünetei. Nálad hogy derült ki a baj?

A legelső tünet, amiről persze akkor még nem tudtam, hogy tünet, annyi volt, hogy megváltozott a mellékhelyiség látogatásának ritmusa. Ami azt jelenti, hogy heti egy lett belőle, ami majdnem mindig hétfőre esett. Ez egy normál, de kiadós valaminek indult, ami átment egy hasi görcsökkel tarkított hasmenésbe, ami mindig háromszori látogatást jelentett. Ez így ment pár hónapig, amiben persze mindig volt annyi szünet vagy ritmusváltás, amivel tovább halogathattam az orvoshoz menést. Ekkor inkább stresszre, valamiféle ételallergiára, ilyesmire gondoltam. Később a tünet megváltozott, ami azt eredményezte, hogy naponta 5-6 alkalommal is el kellett mennem, viszont ekkor már inkább egy minimális hasmenésre emlékeztetett a dolog. Mint később kiderült, ez a dolog a bélfal maga volt. Egy idő után persze rászántam magam az orvosra, így gasztroenterológushoz mentem. Volt laborvizsgálat, hasi ultrahang, de ezeken nem látszott semmi, így első körben a bélflóra helyreállításával próbálkoztunk. Némi javulás volt is, de mivel ez nem volt érdemi, jött a tükrözés, ahol volt alkalmam a saját szememmel is látni azt az öt centis szakaszt, ami gyakorlatilag egy egybefüggő daganat volt. A mérete alapján korainak nem mondanám a felfedezést, de talán későinek se.

A könyv megrendelhető például itt, a szerző blogja pedig itt olvasható

Túl vagy több műtéten és kezeléseken. Van ezeknek valami utóhatása, ami még ennyi idő után is megmaradt?

Ahogy mondani szoktam: kibeleztek. Ami azt jelenti, hogy a sugárkezelések és kemoterápiák utáni műtét során kikanyarintottak belőlem egy cirka 25-30 centis szakaszt, vele a végbél 80%-át is. Ez azt eredményezi, hogy nem nagyon van puffer tartályom, azaz ha menni kell, akkor menni kell. És ez nem feltétlen napi egy alkalmat jelent, bizony van, hogy akár 18-20 alkalom is összejön egy nap alatt. És itt most nem hasmenésről beszélünk. Ezen felül a bélflórám is felborult, ami szerintem kezd helyreállni, de messze nem vagyok olyan mindenevő, mint anno.

Azt hiszem egyértelmű, hogy a humorod volt az egyik, de azon kívül mi segített még a gyógyulásban? Mi volt az, ami segített túljutni a legnehezebb időszakon?

Az élet maga. Az említett hétköznapok. Közhelyesnek hangozhat, de nyilván a családom, a lányom elég nagy motiváció volt. Utóbbival amúgy is elfogult vagyok, legalábbis úgy gondolom, hogy nem történt még velem jobb dolog nála. A gyermekünk gyakorlatilag az egyetlen esélyünk a halhatatlanság felé, hiszen rajta keresztül tudunk valamit továbbadni, hátrahagyni magunkból. És itt most nem arra gondolok, hogy neki kell beteljesíteni a nekem nem sikerült olimpiai részvételt, orvosi egyetemet vagy a hatalmas kertes házat. A gondolatainkat, a személyiségünk egy darabját tudja továbbvinni, és majd tovább is adni. És persze a genetikailag örökölt külső jegyeket is. Persze azért ne legyen olyan szakálla, mint amilyen nekem van mostanában.

Ez egy furcsa kérdés, de sokan nem mennek el orvoshoz, nem veszik tudomásul, ha baj van, mert képtelenek elképzelni, hogy ezzel a betegséggel is lehet élni, és meg is lehet gyógyulni. Szóval milyen az élet végbélrákkal?

Reményeim szerint már csak az emlékével élek együtt, az meg elvileg nem akkora baj. Plusz, ahogy mondani szokták, az idő mindent megszépít. Ami a betegségtudatot illeti, nagy részben nem éreztem magam annak. Nem is látszottam annak. Papírom volt róla, így tudtam a dologról, ezért aztán bármennyire is nyámnyila vagyok, eljártam a kezelésekre, hagytam magam megkurtítani, majd újrafoltozni, hiszen ideiglenesen egy sztómát is kaptam. Főleg a műtétek időszakában volt nehéz, akkor azért többször voltam nagyon elkeseredve. De az igazi lelki nehézségek az utolsó műtét után kezdődtek. Amolyan poszttraumás stressz szindrómaként. A kezelések közben annyira lekötött a sok tennivaló, hogy kevesebb időm volt agyalni. Ez egyébként azóta is így van: ha sok a napi tennivalóm, boldogabb vagyok. És ez a fizikai állapotomra is igaz, azaz ha egy szombaton kicsit tovább alszom, akkor egész nap enervált vagyok, nem úgy, mintha korán keltem volna, hogy aztán valami aktivitással folytassam a napot.

Változtattál valamit az életmódodon a betegség miatt?

A kurtabélség miatt kénytelen voltam változtatni az étkezésemen. Így is nagyon kiszámíthatatlan az, hogy mikor, hol és mennyit fogok ücsörögni. Ha valami fontos programom lesz, akkor sokszor már napokkal előtte koplalni kezdek, mondván, ha nincs bemenet, akkor kimenet sincs. Az ételekkel kapcsolatban egyébként egyfajta fóbiám is lett: mindenről el tudom képzelni, hogy rákkeltő. Nagyjából arra figyelek, hogy inkább halat és baromfit egyek, mintsem vörös húsokat, de időnként abból is eszek keveset. Olyankor persze azonnal rám tör a bűntudat az utolsó falat után. Mozogni viszont próbálok továbbra is. Mindig is szerettem focizni, így ezt lehetőség szerint most is űzöm, heti kétszer. Ha lenne rá mód, minden nap mennék. És ami a vicc, hogy az elmúlt bő egy évben úgy érzem, hogy jobb az erőnlétem, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Pedig akkor is heti kétszer jártam, és akkor sem voltam száz kiló vagy ilyesmi. Ki tudja, lehet, hogy újabb tíz év múlva, ötvenegy évesen nyerek majd valami világversenyt. Csak ki ne találják, hogy az exrákom doppingnak számít.

Egy utolsó kérdés: hol tartasz most?

Ami a nyavalyát illeti, most volt a diagnózis négy éves, szóval akár távolinak is tűnhet. De a negyedéves kontrollok azért tesznek róla, hogy ne merüljön olyan könnyen feledésbe a dolog. Olyankor mindig feszült vagyok. Éppen tegnap voltam vérvételen, annak úgy egy hét múlva lesz eredménye. A súlyom rendben van, meccseken szó szerint csak egy-két játékos van, aki többet fut nálam, alapvetően nem érzem magam rosszul (kipp-kopp), de sosem tudok úgy nekivágni, hogy biztosan OK lesz minden az eredménnyel. Nem hiszem, hogy erre valaha is képes leszek. Ami még megváltozott, az az, hogy abszolút hipochonder lettem. Ez azért nem mindig jó. De összességében egy szavam sem lehet: élek. Lehet bármilyen az a szürke hétköznap, bosszanthat bármennyire valaki vezetés közben vagy ilyesmi, azért a nap végén mindig rájövök, hogy mindezek az élmények csak azért érhettek, mert itt vagyok ezen a halványkék bolygón.

A könyv bevételének szerzőre eső részét teljes egészében a Margit Kórház és a Kútvölgyi Tömb kapja.

Tisztelt Olvasónk! Felhívjuk a figyelmét, hogy anyagaink tájékoztató és ismeretterjesztő jellegűek, így nem adhatnak választ minden olyan kérdésre, amely egy adott betegséggel vagy más témával kapcsolatban felmerülhet, és főképp nem pótolhatják az orvosokkal, gyógyszerészekkel vagy más egészségügyi szakemberekkel való személyes találkozást, beszélgetést és gondos kivizsgálást.

Ajánló

Ajánló