Pszichés támogatás emlőrákos hölgyeknél: testünk elfogadásában is segítenek a szakemberek

Daganatok.hu 2014. november 3.
Megosztás:

A Női Egészségmegőrző Program október 28-i konferenciáján három segítő szakmában dolgozó szakember és egy radiológus főorvos beszélgetett arról, hogy miként zajlik a diagnózisközlés, és miben nyújthat segítséget egy pszichológus vagy mentálhigiénés szakember. A legjobb, ha a beteg kezelését végző onkteamnek pszichológus tagja is van, aki már az első terápiás beszélgetés előtt megismerheti a beteget. Szó esett a szomatodrámáról is, ami kifejezetten azt segíti elő, hogy a mellrákban érintettek el tudják fogadni a saját testüket.

Van-e Magyarországon bármiféle protokoll a rosszindulatú daganatos betegség diagnózisának közlésére? Hogyan zajlik ez a folyamat?

Dr. Forrai Gábor radiológus főorvos, az Európai Emlődiagnosztikai Társaság alelnöke: Radiológusként többféle szituációval találkozunk a legelső vizsgálatnál: az emlőről készített felvételek alapján megfogalmazódik a betegség gyanúja, amely akár szinte teljesen egyértelmű is lehet, de korántsem mindig az. A mammográfiás és az ultrahangos felvételek, illetve a tapintásos vizsgálat alapján kialakult előzetes orvosi véleményt már ismertetni szoktuk a hölgyekkel. Ez azonban még nem a diagnózis, ennek felállítása ugyanis csak a patológiai vizsgálatot követően lehetséges. Ekkor még csak annyit mondhatunk, hogy a felvételeken megfigyelt elváltozás rosszindulatúnak tűnik-e, és ha igen, akkor mennyire. Előfordulhat persze, hogy a rosszindulatúság akár 96%-os biztonsággal megállapítható egy felvételen, de akkor is marad 4% esélye, hogy mégis jóindulatú elváltozásról van szó. A pontos diagnózist ezért mindig csak az emlőbiopszia után közöljük a hölgyekkel. Hivatalos protokoll nem létezik sem az előzetes eredmények, sem pedig a diagnózis közlésére.

Mi a következő lépés a kommunikációban, ha egyértelműen bebizonyosodott, hogy rosszindulatú emlődaganatról van szó?

Dr. Forrai Gábor: Az előző kérdésre egy kicsit még visszatérve: azért nincs a diagnózisközlésre vonatkozó protokoll, mert minden eset egyedi. Más a daganat szövettana, más a kiterjedése, és más a prognózisa is. Lehetséges, hogy az érintett hölgy túlélési és gyógyulási esélyei nagyon jók, néha viszont egyértelműen látszik az is, hogy rosszak az esélyek. Ez azonban sosem biztos, hiszen mindig van valamennyi valószínűsége, hogy a dolgok másként alakuljanak. A kommunikáció módja helyett én azt tartom igazán fontosnak, hogy a betegséggel kapcsolatos összes információt valóban átadjuk a betegnek. Senkit nem szabad úgy elengedni a kórházból, hogy a kezébe nyomjuk a leleteit, de nem mondunk neki semmit. Természetesen az is nagyon fontos, hogy amennyire lehet, megpróbáljuk megnyugtatni a hölgyeket.

Javasolják-e a magyar szakorvosok, hogy rosszindulatú elváltozás esetén a beteg keressen fel egy pszichológust vagy egy mentálhigiénés szakembert?

Dr. Forrai Gábor: Rendszerint nem. Ilyenkor ugyanis nagyon kevés az idő, és nem ítélhető meg az sem, hogy a beteg hogyan fog reagálni az elmondottakra. Az onkoteameknek azonban ma már egyre gyakrabban van pszichológus tagja is, így a beteg - jó esetben - szinte azonnal megkaphatja a szükséges lelki támogatást.

Általában mi hangzik el az első terápiás beszélgetésen?

Désfalvi Judit pszichológus, az emlőrákos hölgyeket segítő Pink Bolero Egyesület egyik vezetője: A legfontosabb lépés egyértelműen az, hogy merjünk segítséget kérni. Én ezért először is mindenkit nagyon megdicsérek, aki hozzám fordul. Ezután megpróbáljuk közösen átértelmezni a helyzetet: ahelyett, hogy azt mondanánk, "emlőrákban szenvedek", átfogalmazzuk a betegséget valamivé, amivel meg szeretnénk küzdeni. Elsősorban a páciens hozzáállásán próbálunk meg változtatni, hogy ez minél kevésbé legyen negatív. Nagyon fontos, hogy a figyelem ne a halálra, hanem az életre összpontosuljon. Röviden ezek a legelső lépések.

Mit lehet tenni akkor, ha valaki "teljes tagadásban van", és mindent negatívan értékel?

Désfalvi Judit: Részt veszek a Semmelweis Egyetem Radiológiai és Onkoterápiás Klinikájának onkoteamjében, így jóval előnyösebb helyzetben vagyok azoknál, akik az első beszélgetésen találkoznak a hölgyekkel először. A diagnózis közlése után az onkoteammel folytatott beszélgetés jelenti a második nagy traumát, ekkor ugyanis mindent elmondanak az ajánlott kezelés várható mellékhatásairól. Ebben a helyzetben jól látható, hogy ki hogyan reagál, így én erre már előre fel tudok készülni. Azon szakemberekhez hasonlóan, akik szintén részt vesznek az onkoteamek munkájában. Ez a legideálisabb eset.

Hámor Éva mentálhigiénés szakember, család- és párterapeuta: A daganatos betegségeknél nem beszélhetünk sikeres elfojtásról, ami az egészséges embereknél egy problémamentes énvédő mechanizmus lehet. A betegek félelmei teljesen jogosak lehetnek, de éppen azért érdemes hozzánk fordulni, mert velünk teljesen nyíltan lehet róluk beszélni. Megélhető a szomorúság és a negatív érzelmek is, nem fogjuk azt mondani senkinek, hogy "Légy pozitív!". A lényeg, hogy nem szabad ezeket az érzelmeket elfojtani. Az elfojtás egyik következménye, hogy a daganattal érintett hölgyek testidegennek kezdik érezni a mellüket, és meg akarnak szabadulni tőle. Ez a reakció is teljesen érthető, de könnyebb úgy megküzdeni egy betegséggel, ha előbb elfogadjuk azt. Ahogyan a saját testünket is, olyannak, amilyen. Kifejezetten ebben segít egy általam is alkalmazott pszichoterápiás módszer, a szomatodráma.

Mihók Viktória pszichológus, a Magyar Rákellenes Liga salgótarjáni alapszervezetének önkéntese: A műtét és a további kezelések során többféle, ideiglenes vagy végleges veszteség is érheti a hölgyeket, és ezeket szintén nem könnyű elfogadni. Ilyen lehet az emlő elvesztése, vagy a kemoterápia során a haj ideiglenes hiánya. Minden esetben egy gyászfolyamaton kell végigmenni, és el kell gyászolni az elvesztett testrészeket. A tagadással kapcsolatban egy további, fontos probléma, hogy ez a jelenség a diagnózisközléskor is felléphet. Ez ilyenkor egyfajta érzékszervi gátlás formájában jelentkezik: a beteg hallja, ami mondanak neki, de mégsem tudja megjegyezni, vagy értelmezni a szavakat. Mi ilyenkor is arra bátorítjuk őket, hogy merjék megfogalmazni a kérdéseiket és a félelmeiket, és váljanak a kezelések aktív résztvevőivé.

Mennyire vonhatóak be a terápiás folyamatba a családtagok is?

Hámor Éva: A család- és a párterápia egy rendszerszemléletű gondolkodásmód. Ez azt jelenti, hogy ha a családban bárhol sérülés, gond vagy probléma jelentkezik, az nem marad elszigetelt, hanem meg fog jelenni a család egészében. Ha a kliensünk egyedül érkezik, akkor a családot egészen addig nem vonjuk be a folyamatba, amíg a páciensünk ezt nem kéri. Ha viszont a hölgy a társával vagy a gyerekeivel szeretne jönni, akkor együtt folytatjuk a terápiát. Ez a támogatás nagyon sokat jelenthet. Megjegyzendő azonban az is, hogy bár többnyire kizárólag a család támogató szerepéről esik szó, nemcsak pozitív, hanem negatív hatások is érvényesülhetnek. Ilyen például az egyik kliensem esete, akinél megfordult a helyzet, és neki kellett a családját támogatnia azért, mert beteg lett.

* * *

A konferenciát szervező Női Egészségmegőrző Program honlapja

Tisztelt Olvasónk! Felhívjuk a figyelmét, hogy anyagaink tájékoztató és ismeretterjesztő jellegűek, így nem adhatnak választ minden olyan kérdésre, amely egy adott betegséggel vagy más témával kapcsolatban felmerülhet, és főképp nem pótolhatják az orvosokkal, gyógyszerészekkel vagy más egészségügyi szakemberekkel való személyes találkozást, beszélgetést és gondos kivizsgálást.

Ajánló