Nem szeretném, ha mások tennének beteggé

"Míg a negyvenéves praxisom elején harminc év alatti emlőrákos nővel nem találkoztam, most nem ritka, hogy a betegség már ilyen fiatal korban kialakul. Az okok pedig leginkább külső tényezőkben, a káros környezeti hatásokban, az életmódban keresendők" - mondta korábban dr. Nagykálnai Tamás klinikai onkológus. Te mit gondolsz, miért lettél már ilyen fiatalon érintett?

A családomban - a vér szerinti rokonaimnál - nem fordult elő daganatos betegség, így az örökletes, genetikai hajlam az én esetemben kizárható. Amit viszont összefüggésbe hozok vele, az a stressz. Amikor ugyanis kitapintottam a mellemben nőtt csomót, épp egy nehéz, stresszel és idegeskedéssel teli, több mint három éves időszakom ért véget, nem sokkal korábban. Abban a néhány évben nem igazán tudtam magamra figyelni. Folyamatos lelki és fizikai megterhelésnek voltam kitéve egy közeli hozzátartozóm betegsége miatt. Épp kezdtem volna leereszteni, megnyugodni kicsit, amikor kiderült: mellrákom van, és mintha a szervezetem tudta volna, hogy eddig nem lehettem beteg.

Mi történt veled, miután felfedezted a csomót?

Azonnal onkológushoz fordultam. Régóta jól ismerem az orvosomat, és azonnal láttam az arcán, hogy itt valami nagyon nem stimmel. A csomó nagyon nagynak tűnt, annak ellenére, hogy a daganat maga nem volt nagy. El is kezdtünk készülni a műtétre, az operáció előtt készített CT-ből azonban megtudtuk: a májamban és a tüdőmben is van már áttét. Erre sem én, sem a kezelőorvosom nem számított.

Mit éreztél ekkor?

Hihetetlen volt ez az eredmény. Az orvosom el sem akarta hinni. A tüdőmben csak egészen kicsi volt, a májamban nagyobb, szóval több vizsgálat is kellett, hogy biztosan tudják, áttét vagy egy teljesen önálló daganat. A tervezett műtétet emiatt el is kellett halasztani, hogy előbb hat ciklus kemoterápiát kapjak az áttétek mielőbbi visszaszorítása érdekében. Azt, hogy miért viselkedett ennyire agresszíven a daganat, senki sem tudta megmondani. És hogy mit éreztem én? Volt három napom, amikor azon gondolkodtam, van-e értelme bármit is tenni, és mi az, amit gyorsan el kellene rendeznem.

Végül mégis elkezdted, és most nincs a szervezetedben daganat. Mivel kezeltek pontosan?

Kombinált kemoterápiát kaptam, taxánt és epirubicint egyszerre. (A taxánról - paklitaxel - érdemes megemlíteni, hogy egy természetes eredetű molekuláról van szó. Erről, és a rákgyógyszerek mellékhatásainak okairól itt lehet bővebben olvasni: Mivel gyógyítható tökéletesen a rák? - a szerk.)

A kemoterápiát idén márciusban fejeztem be. Szeretném hangsúlyozni, hogy bár sokan - teljesen jogosan - rettenetesen félnek a kemoterápiás kezeléstől, nekem korántsem volt annyira szörnyű, mint ahogy le szokták festeni. Nem azt állítom természetesen, hogy ne lettek volna kellemetlen mellékhatásai a kezelésnek, mert voltak. Egyszer sem hánytam azonban, és mindössze négy olyan napom volt, amikor azt mondtam, hogy én ma nem tudok felkelni. De messze nem volt az a borzalom, amit sokfelé hallani manapság, hogy az orvosok megölik a betegeiket a kemoterápiával...

Mi lehetett az oka szerinted, hogy nem tapasztaltál súlyosabb mellékhatásokat?

Ebben szerepet játszhatott, hogy évekig segítettem daganatos hozzátartozómat, és évek óta a Van holnap! Zsákos Alapítvány munkatársaként is dolgozom, bőven volt alkalmam megismerni a rákbetegek problémáit, így a kemoterápia mellékhatásait is. És pont emiatt már eleve sokkal tudatosabban készülhettem a kezelésekre. Nem mondogattam magamnak például azt - ahogyan sajnos nagyon sok beteg teszi - hogy jaj, hát biztosan hányni fogok! Belátható, hogy ha az ember sokat ismételget magának valamit - például hogy rosszul fogja érezni magát - akkor ez egy idő után be is következik. Akkor is, ha a nővér amúgy éppen a hányáscsillapító gyógyszerünket adagolja. Szóval én máshogy álltam hozzá és azt mondtam: szükségem van erre a kezelésre, ha élni akarok, és megpróbálom a lehető legkevesebb kellemetlenséget okozni vele saját magamnak.

Mondok egy konkrét példát is, hogy még érthetőbb legyen. A kemoterápia hatására megváltozott az ízérzékelésem, és volt amit egyszerűen nem bírtam megenni. Sokan aztán ilyenkor nem is esznek, ami nagyon rossz, hiszen ettől csak elerőtlenedni, legyengülni lehet. Én ezt nem akartam, így megkerestem magamnak azokat az ételeket, amiket meg tudtam enni. Ettem madártejet és sokféle joghurtot, amik táplálóak voltak. Mostanában pedig rengeteg gyümölcsöt eszem, napi fél kilót legalább. Ebben képes vagyok hinni, hogy ez nekem segít - nem meggyógyít, hanem hozzásegíti a szervezetem ahhoz, hogy minél ellenállóbb legyen. Nagyon sok gránátalmalevet ittam például, később pedig áttértem az áfonyalére és a muskotályos szőlőlére, mert a gránátalmalé túl savanyú volt egy idő után.

Mi történt ezután az áttétekkel?

A negyedik kemoterápiás ciklus utáni PET/CT-n már sem a májamban, sem a tüdőmben nem sikerült élő ráksejteket kimutatni. Azért a maradék két ciklust is megkaptam - biztos, ami biztos - és ezt követte egy hónappal ezelőtt a részleges emlőeltávolító műtét, valamint egy rádiófrekvenciás ablációs kezelés (RFA). Az utóbbi során a májban egy vastag tűvel roncsolták el azokat a szöveteket, amelyekből esetlegesen kiújulhatott volna a korábbi áttét.

Jelenleg milyen kezelést kapsz?

Az emlődaganat hormonpozitív volt, ezért jelenleg hormongátló kezelést kapok. Ezt a terápiát ötévesre tervezzük. Jól vagyok, és bár vannak még a kemoterápiának mellékhatásai, amiktől azért szenvedek, alapvetően bizakodóan tekintek a jövőbe.

Dóri kutyusával, Julcsikával, akit "gyógyító kutyájának" tart - az állatok emberekre gyakorolt pozitív hatásairól Dóri részletesebben is írt a blogon, "A betegek legjobb barátai..." című bejegyzésében

Blogot is vezetsz, amit azért indítottál, hogy a rákbetegek oldaláról is megmutasd azt, amit eddig csak a másik oldalról láttál.

Meggyőződésem, hogy az emberek félnek a rákbetegektől. Mert olyan mások vagyunk, meg olyan kellemetlenek. A blogommal az a célom, hogy az emberek lássák: lehet ezt vidáman is. Nem kell magunkat lelkileg is teljesen megbetegíteni csak azért, mert a társadalom úgy gondolja, az a normális, ha egész nap szenvedünk. Nagyon sokszor látom azt, hogy a beteg felé mintegy elvárásként érkezik a környezete felől, hogy rosszul legyen, rosszul nézzen ki és egész nap nyomja az ágyat. És ha valaki nem ezt csinálja, kis túlzással úgy néznek rád, mint valami ufóra. A saját személyes tapasztalatom legalábbis ez. A családom szerencsére nem így viselkedik velem, de a kórházban sokszor éreztem, illetve láttam ezt a fajta működésmódot.

Mit tanácsolsz azoknak, akik épp most szembesülnek a rákbetegséggel?

Ne olvassanak semmi olyasmit, ahol arról ír valaki, hogy mennyire rosszul volt, és mennyire szörnyű volt az egész kezelés, és minden mennyire borzalmas volt. Ez ugyanis nagyon le tudja húzni az embert, cserébe pedig semmilyen pozitív hatása nincs. Ha úgy különben nem is érezte volna annyira rosszul magát valaki, a szenvedő hangvételű írásoktól egészen biztosan rosszabbul lesz majd, mint mielőtt felment az internetre. Én emiatt egy idő után úgy döntöttem, hogy nagyon meg fogom szűrni, mi az, amit elolvasok, és mi az, amibe már eleve bele sem kezdek. Nem szeretnék beteg lenni, azt pedig végképp nem szeretném, ha mások beteggé tennének.

De hogy ne csak lebeszéljek, hanem kedvet is csináljak az olvasáshoz: nagyon szeretem például David Servan-Schreiber könyvét, amelynek "A rák ellen - egy új életmód" a címe és a Park kiadónál jelent meg. A szerző tehetséges és ígéretes agykutatónak indult, 31 éves korában azonban kiderült, hogy agydaganata van. Könyvében nem csupán a rákkal vívott küzdelmét kísérhetjük végig, de tanúi lehetünk annak a gyökeres átalakulásnak is, ahogyan a hagyományos orvostudomány kizárólagos hívéből az embert testi-lelki egységében szemlélő orvossá vált.

* * *

Dóra blogja itt érhető el: Füles odú - Rákról, mellrákról valahogy egy kicsit másképp...