"Nem magától értetődő, de ha akarjuk, észrevehetjük az életünkben a pozitív dolgokat"

Illyés András 2018. november 26.
Megosztás:

Nem kell minden nap, minden órában pozitívnak és vidámnak lenni, de érdemes minden nap tudatosítani magunkban, hogy milyen pozitív dolgok vannak az életünkben, amiknek igenis örülhetünk - egy mondatban talán így lehetne összefoglalni, hogy mi az élethez való viszonya Ganzler Orsolyának, akit 2005-ben diagnosztizáltak Hodgkin-limfómával, jelenleg azonban már 13 éve tünetmentes. Orsolya eredeti szakmája mellett coachként is tevékenykedik, és egy onkohematológiai betegeket segítő alapítvánnyal együttműködve idén nyár óta vérképzőszervi daganattal diagnosztizált pácienseknek is segít az őket foglalkoztató életproblémák megoldásában.

2005 márciusában derült ki, hogy Hodgkin-limfóma alakult ki a szervezetedben, és ahogy fogalmaztál, a diagnózis közlése után úgy érezted, mintha egy rossz filmbe kerültél volna. 

Ha megkérdeztek volna korábban, hogy mit csinálnék, ha egyszer csak kiderülne, hogy daganatos beteg vagyok, valószínűleg azt felelem, hogy bezárkózok, aztán napokig csak agyalok, hogy miért is történt ez velem. De végül nem így lett. Miután a diagnózist meghallgattam, valahogy megvilágosodtam, és elhatároztam, hogy rendben, ez nem egy leányálom, annál inkább egy feladat, amit le kell gyűrnöm, és nincs más út, mint az, hogy a végén egészséges leszek.

2005-ben és 2017-ben

És most úgy tűnik, ez így is van, hiszen 13 éve tünetmentes vagy. Hogyan sikerült ezt elérni?

A kezelőorvosommal, dr. Bátai Árpáddal - aki többek között a Dél-Pesti Centrumkórház Hematológiai és Őssejt-transzplantációs Osztályának részlegvezető főorvosa - nagyon nagy szerencsém volt, a legjobb kezekbe kerültem. Olyan orvoshoz, aki nem csak szakmai tudásával segítette a gyógyulásomat, de nagyon empatikusnak is bizonyult és bármikor nyitott volt rá, hogy megválaszolja a kérdéseimet. Fél év kemoterápiás kezelésre volt szükség, amiről előzetesen nem sok fogalmam volt, mit is jelent majd rám nézve, és bár az orvosom előre tájékoztatott a várható hajhullásról és az egyéb nem kellemes mellékhatásokról, az első kezelést én mégis úgy vártam, izgatottan és türelmetlenül, mint ahogy a gyerekek a karácsonyt. A fél év alatt pontos képet alkothattam a kemoterápia mikéntjéről - mégsem sikerült sosem kiismerni annyira, hogy pontosan tudtam volna, hogyan tehetném magam számára elviselhetőbbé. Mit lehet akkor tenni, amikor már nem köt le az olvasás, amikor fáj a karomban minden csepp szerteáramló gyógyszer, amikor már akkor is hányingerem van, amikor még rám sem kötötték az infúziót? Ezek a pénteki kezeléses napok kéthetente egyfajta bátorságpróbák voltak: ha kiálltam őket, közelebb kerültem a végcélhoz, hogy újra egészséges legyek.

Dr. Bátai Árpáddal a 2018-as limfóma világnapon

Pozitívra hangoló néven blogot írsz, ahol többek között arra próbálod inspirálni az olvasóidat, hogy legyenek minél pozitívabbak a mindennapokban. Hogyan lehet ezt elérni egy olyan világban, ahol gyakorlatilag minden nap rengeteg negatív dologgal szembesülnünk?

Erre nincsen egyértelmű válaszom. Lelkialkat kérdése is, hogy ki hogyan reagál az őt körülvevő világ eseményeire, és mennyire engedi be azokat a történéseket, amelyek negatív irányba befolyásolják a hangulatunkat. Sokkal inkább egy olyan attitűdöt szeretnék közvetíteni a blogomon - és a való életben is - ami a negatív események helyett inkább a pozitív kicsengésű dolgokra helyezi a hangsúlyt. Nem arról van szó, hogy mindent rózsaszínben kell látni - hiszen ez nem is lehetséges - hanem arról, hogy ne nagyítsuk fel még jobban azt, ami rossz, ami kibillent minket a harmóniából, sokkal inkább vegyük észre a jó dolgokat, még az egészen apróságnak tűnőket is. Ez a betegséggel küzdők esetében különösen fontos lehet, hiszen nekik sokszor egy más számára pozitív élményről is az jut eszükbe, hogy mi mindenről kell épp lemondaniuk. Ez nem olyasmi, hogy egyszer csak eldöntöm, hogy holnaptól jobban fogom érezni magam a bőrömben, hanem aktív energia-befektetést és mindennapos odafigyelést igényel. Például, ha van olyan nap, amikor a külvilágból érkező hírek jellemzően lehangolttá tesznek, akkor maximum átfutom a szalagcímeket, és elolvasok néhány cikket, de nem fogom az egész napomat hírolvasással tölteni, hogy a végén aztán ne legyen kedvem semmihez. Amikor daganatos beteg voltam, akkor is arra jutottam, hogy nincs értelme túl sokat azon agyalnom, hogy mi mindenről kell lemondanom a betegségem következtében, hogy mondjuk elfeledhetem a strandot, a hosszabb nyaralást, néhány szabadtéri programot. Helyette inkább olyan dolgokat próbáltam meg előszedni, amelyeket mindig is fontosnak tartottam volna, de valahogy mégsem annyira, hogy az életem aktív részei legyenek. De így változott a prioritás, ezért vettem egy görkorcsolyát, elkezdtem naplót írni és viszonylagos rendszerességgel énekórára jártam.

A blog nyitólapja

Néhány évvel ezelőtt megcsináltam a "Száz nap boldogság" elnevezésű kihívást, amiben a közösségi média valamelyik felületén 100 napon keresztül minden nap egy olyan képet kell megosztani, ami kifejezi, hogy abban a napban melyik pillanat tett boldoggá. Az emberek 71 százaléka a honlap adatai szerint nem tudja teljesíteni a kihívást, bukásuk fő okának pedig az idő hiányát jelölik meg. Ez a kihívás nekem is elég tanulságos volt, és megmutatta, hogy ezek a pillanatok valóban minden nap ott vannak, de tudni is kell észrevenni őket. De ettől sem lettem boldogságtudós, általános módszerem ezen kívül nekem sincs a boldogságra, de próbálom minél inkább élvezni az életet, és nem direkt elrontani a saját hangulatom. Annak pedig különösen örülök, ha másoknak is segíteni tudok abban, hogy elkezdjék jobban érezni magukat a bőrükben.

Már több, korábban daganattal diagnosztizált, majd később tünetmentes pácienstől is hallottam, hogy a betegség átélése pozitív változásokat hozott az életükben, és olyan dolgokat is megtanultak értékelni, amelyek mellett korábban elsétáltak. Mi a te tapasztalatod ezen a téren? Alapvetően korábban is optimista, pozitív beállítottságú voltál, vagy inkább a betegséged tett azzá?

Ahogyan az előző kérdésre, erre sincs egyértelmű válaszom. Van, aki még sosem volt komolyabban beteg, és sokkal pozitívabban szemléli a világot, mint én, és olyan is akad, aki bár komoly betegségen esett át, továbbra is negatív beállítottságú maradt. Ezért aztán senkinek nem is akarom megmondani a tutit. Mindenesetre abban tényleg van valami - és ezt saját magamon is abszolút érzem - hogy aki egyszer már került a gödör aljára, az sokkal jobban tud hinni benne, hogy ha netán újra jön egy gödör, ki tud belőle mászni, ezért azt is jobban értékeli, ha épp minden jól megy, nem jön szembe semmilyen probléma.

Mi a life coaching?

A coaching egy személyes, segítő, fejlesztő tevékenység. A személyes képességeket, meglévő erősségeket azonosítja és fejleszti, segítve ezzel a továbblendülést, az elakadások, problémák megoldását. Célja az egészséges, de bizonyos nehézségekkel küzdő vagy akár csak önmagukat egyes területeken fejleszteni kívánó embereknek, szervezeteknek való segítségnyújtás. A coach a coaching során nem ad közvetlenül tanácsot. Kérdéseivel, alkalmazott technikáival segíti hozzá az ügyfelét (a coachee-t) a megfelelő válaszaihoz. A jelen megoldandó feladataira és a jövőben megvalósuló megoldásokra koncentrál.

A coaching egyik formája - az üzleti (business) coaching mellett - az életvezetési (life) coaching: a coachingnak ez a fajtája az értékek és jövőkép tisztázásáról és célok kitűzéséről szól, annak érdekében, hogy az adott személy kielégítő, sikeres és teljes életet éljen. Az életvezetési coaching során a coach segít kliensének tisztázni, mit akar az élettől, támogatja és bátorítja a változási folyamat során.

Forrás:
Wikipedia 

Life coach-ként - a Magyar Onkohematológiai Betegekért Alapítvánnyal együttműködve - vérképzőszervi daganatokkal diagnosztizált páciensekkel is foglalkozol, méghozzá térítésmentes formában. Mik az eddigi tapasztalataid?

Ez egy viszonylag friss történet, idén nyáron kerestem meg Kéri Ibolyát, az alapítvány vezetőjét azzal az ötlettel, hogy szívesen részt vennék a munkájukban egy ingyenes szolgáltatással, ami segít jobbá tenni az onkohematológiai betegséggel élők életét. Ez nekem is hasznos, mert coach-ként olyan új tapasztalatokat tudok szerezni, amelyekhez egészséges emberekkel nem feltétlenül tudnék hozzájutni. Egy ilyen felállásban nagy előnyt jelent a hozzám fordulóknak, hogy én magam is átestem már egy daganatos betegségen, így egy kívülállónál jobban át tudom érezni az élethelyzetüket. Egyelőre azt tapasztalom, hogy bár olyanokról van szó, akik vagy jelenleg is betegek, vagy tünetmentesek, de korábban átestek a betegségen, a hozott, megoldani kívánt probléma olykor egyáltalán nem függ össze a betegségükkel. Coach-ként én magam nem adok semmilyen tanácsot, hanem azt próbálom elősegítni, katalizálni, hogy a hozzám fordulók saját maguk találják meg a megoldást arra az élethelyzetre, amellyel régebb óta fennálló problémájuk van. Ez lehet maga a betegség, és az ehhez való viszony, lehetnek a betegség utáni újrakezdés nehézségei, és lehet olyasmi is, ami csak távolról, vagy egyáltalán nem kapcsolódik a betegséghez. Eddig úgy vettem észre, hogy a coaching eszköztár a daganatos betegeknél is jól használható, és mindenkivel a megfelelő ütemben sikerült haladni.

A legtöbb hazai onkológiai centrumban ma már onkopszichológusok is dolgoznak, akik a kezelések és a betegség lelki vetületeit is átbeszélik azokkal a betegekkel, akik erre igényt tartanak. Mit gondolsz, lenne helye annak, hogy az onkológiákon coach szakemberek is dolgozzanak?

Úgy gondolom, hogy igen, bár ezzel a területtel még én is csak most ismerkedem, Az onkopszichológusok kétségtelenül sokat tudnak segíteni a betegeknek, a coach-ok - vagy akár szociális munkások - szerepét pedig ennek kiegészítéseként tudnám elképzelni akár úgy, hogy rendszeresen ott vagyunk a betegekkel a kórteremben, és beszélgetünk azokkal, akik erre nyitottak, vagy láthatóan szükségük lenne az érzelmi törődésre. Nem hiszem, hogy ez a hazai onkológiákon a közeljövőben meg fog valósulni, de úgy gondolom, hogy a betegeknek lenne rá igénye.

Tisztelt Olvasónk! Felhívjuk a figyelmét, hogy anyagaink tájékoztató és ismeretterjesztő jellegűek, így nem adhatnak választ minden olyan kérdésre, amely egy adott betegséggel vagy más témával kapcsolatban felmerülhet, és főképp nem pótolhatják az orvosokkal, gyógyszerészekkel vagy más egészségügyi szakemberekkel való személyes találkozást, beszélgetést és gondos kivizsgálást.