Mostanában gyakran találkozom azzal a számomra tökéletesen elképzelhetetlen dologgal, hogy az emberek azt mondják, nem kell nekik kezelés, kivették a daganatot, minek a kínzás.
A cikksorozat korábbi írásai:
Táplálékok, amelyek segíthetnek a rák elleni harcban
Gyógyító kisállatok - miben segítenek nekünk?
Gyógyító mozgás - hogyan működik?
Hányinger és étvágytalanság: tehetünk ellene!
Felkészülés a kemoterápiára
A pozitív gondolkodás szerepe a rákbetegek életében
Amire nyáron sokkal jobban kell figyelni
Így éljük túl hajunk elvesztését
Dóra blogja:
Talán a helyzetemből adódóan, de számomra ez a módszer teljesen elfogadhatatlan. Ez nem egy nátha, amire ha érezzük, hogy jön, akkor bedobunk két gyógycukorkát és minden oké.
Szerintem egy bizonyos pontig mindent meg kell tennünk azért, hogy a betegséget legyőzzük. És a mindenbe bizony beletartoznak az orvostudomány által már jól kipróbált módszerek, akkor is, ha nem annyira szeretjük a mellékhatásukat. Furcsa belegondolni, hogy bizonyos dolgok kellenek az orvostól, mások viszont nem, mert azok esetleg kellemetlenebbek. Nem?
Amikor a kezelések felénél csodásan már csak a rákhullák voltak, akkor is ezt gondoltam:
"De! Mindig van de! Ilyenkor sokan azt gondolják, ennyi volt, eltűnt, nincs többé, minek foglalkozni vele, nem kell több kínzás. Azért ez elég kényelmesnek tűnik így… pedig meggyógyulni egyáltalán nem kényelmes. Sőt borzasztó kényelmetlen. De gondoljunk csak bele. Négy kezelést már kibírtam, még van kettő, talán kisebb műtétek, esetleg sugár… de mi az nekem. Persze mondhatnám, hogy köszönöm nem kérem, DE ha esetleg kiújul, mit mondok? Hogy de hülye voltam? Bárcsak végigcsináltam volna a biztonság kedvéért? Aha… de mire mennék vele?
Oké, értem, hogy az is egy álláspont, hogy elegem van, de ne! Mondjuk, aki az egészet kínzásnak fogja fel, elhiszem, hogy elege lesz. Néha nekem is elegem van, mert segítségre szorulok, mert nem tudok egy igazán jót enni, vagy mert nem tudok nyújtózni egy igazit, de én ezt az egészet nem úgy fogom fel. Az én fejemben ezekre a dolgokra szükség van, hogy meggyógyuljak, és sokáig élhessek boldogan, és ehessek jókat, és nyújtózhassak reggeltől estig. Most, hogy a ráksejtek már nincsenek ott, azért van rájuk szükség, hogy lehetőleg ne is legyenek ott többé. SOHA!!!
Szóval én harcolok ellene tovább. Tudom, hogy még sok mindent végig kell csinálnom, de bármit elviselek… jó, bármit nem, de azt majd leboltoljuk ;)… mert tényleg meg akarok gyógyulni. Mert a fő cél nem a gyors, hanem a hosszú távú eredmény."
Most, nyolc hónappal azután, amikor ezeket a gondolatokat írtam, ugyanígy gondolom. Teljesen mindegy mennyi szenvedéssel járt, és jár. Egyetlen dolog számít, hogy tudom, én minden tőlem telhetőt megtettem, most már nem rajtam múlik.
Mindenki, akinek az orvosok szerint kezelésre van szüksége és bizonytalan, gondolja végig a következőket:
- Mennyit ér nekem az életem?
- Mi mindent tennék meg azokért, akiket szeretek (mert lássuk be, értük is tesszük)?
- Mitől lennék nyugodtabb? Ha mondogatom, hogy az én döntésem, vagy ha biztosan tudom, hogy én mindent megtettem, ami a rendelkezésemre áll?
Kapcsolódó blogbejegyzés:
Tisztelt Olvasónk! Felhívjuk a figyelmét, hogy anyagaink tájékoztató és ismeretterjesztő jellegűek, így nem adhatnak választ minden olyan kérdésre, amely egy adott betegséggel vagy más témával kapcsolatban felmerülhet, és főképp nem pótolhatják az orvosokkal, gyógyszerészekkel vagy más egészségügyi szakemberekkel való személyes találkozást, beszélgetést és gondos kivizsgálást.
