Olvasónk személyes történetében a combjában növekvő daganattal és a tüdőáttétekkel való megküzdését meséli el. A fiatal lány a kezelések alatt ismerkedett meg szerelmével, akivel azóta már összeházasodtak és a gyermekvállaláson gondolkoznak. Az alábbiakban saját szavaival írott beszámolóját olvashatják.
Az én történetem 2005 nyarán kezdődött el, egy időszakosan jelentkező fájdalommal. Mindezt a sportnak tudtam be és nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Éltem a 25 évesek átlagos életét. Szerettem a hivatásomat - szociális munkás vagyok -, a nevetést, a hastáncot és mindent, amit a napsütésben lehet tenni.
A fájdalom a combom hátsó részén jelentkezett leginkább, amikor ültem vagy feküdtem. Ami megtévesztő volt, hogy mozgás alatt és után nem éreztem fájdalmat. Így, amikor csak tehettem, sportoltam. (Ennek előnye az volt, hogy a műtétemet követő harmadik napon lábra álltam és elindultam.) A fájdalom nem szűnt, viszont a jobb combom - a fenekem alatt - elkezdett nőni. A sorsnak - és orvosaim meghálálhatatlan gondosságának - köszönhetően egy nagyszerű radiológushoz kerültem, aki megtalálta azt a valamit (én csak Alien-nek hívtam; kicsit tartottam attól, hogy egyszer kimászik belőlem), ami miatt most ide írok. A doktornő mindent megmozgatott a pontosabb vizsgálatok érdekében. Ekkor még nem tudtuk, hogy a daganatom jó vagy rosszindulatú-e. Ezzel párhuzamosan már készítették elő a műtétemet a klinikán. Ekkora már számtalan orvos csodálkozott rá a hátsó felemre. Ami, meg kell hagyni, egész jól nézett ki a maga módján, de vicces volt, hogy a másik oldal viszont elég "normális méretű volt". Érdekes, már csak a formája jut eszembe, pedig akkor már fájdalomcsillapító és altató nélkül létezni sem tudtam. Elérkezett a műtét napja; nem tagadtam meg magam, szépen felöltöztem, a körmeimet kilakkoztam (amit a műtét miatt persze le kellett mosni), a hajamból kihúztam a göndörséget (már amennyire tudtam), hogy a műtét után ne legyen vele gondom. A professzori vizit alatt még több szempár csodálta meg a domborodó daganatomat, majd kimentek, még többen visszajöttek, én megint vetkőztem... Végül a biopszia mellett döntöttek - ekkor kezdtem el igazán félni... Kb. egy hét múlva megtudtuk a hírt, hogy a daganatom rosszindulatú. Az ezt követő egy-két hétre nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy kiderült, a fővárosban tudnak majd megműteni. Szerencsére megoldható volt, hogy az anyukám minden nap velem legyen; Vácról járt be hozzám minden nap. Bár voltak ígéretek, hogy Pesten lehet, ezt végül sajnos nem tudták megoldani.
Keserves volt az a két és fél hét, a fájdalmak már nagyon erősek voltak, aludni nem tudtam, a kórházban nagyon sokan voltunk egy kórteremben, ráadásul a műtétemre is 10 napot kellett várnom. Érdekes módon ezek a képek is teljesen a feledés homályába merültek. Egyetlen kép maradt meg bennem: amikor a műtét után két nappal elindultam - ami nagy dolog volt - az a fiatal fiú gratulált nekem, akit előttem műtöttek, pontosabban amputálták a lábát. Mikor hazajöttem, végre emberi körülmények között lemosakodhattam - a sebem miatt még nem fürödhettem -, és három hét után megmoshattam a hajam is (ami akkor még nagyon hosszú volt és dús).
Pár hét pihenés után megkezdődött a kemoterápiás kezelésem. Az ún. "piros kemót" (elnézést a pongyola kifejezésért) kaptam. A hajam fokozatosan hullott ki, de sikerült egy kimondottan csini parókát választanom. Szerencsére a hányinger és a hányás csak az utolsó kezelésekkor jelentkezett. A kemoterápia előnyei közzé tartozott, hogy nem kellett szőrtelenítéssel ill. frizurával vesződnöm... Sajnos ekkor a sebem még mindig nyitott volt, és a fürdés nagyon hiányzott. A napjaim egész jól teltek egy idő után: sokat sétáltam, a társasági életem tartalmas volt, rengeteget olvastam, időnként még besegítettem a munkatársaimnak is.
A kezelés végével megkezdték a kontroll vizsgálatokat. Ekkor derült ki, hogy a tüdőmön áttétek vannak. Egy világ omlott össze bennem; csak arra gondoltam, mi lesz a szüleimmel és a cicáimmal. Kétségbeesve kerestem fel az orvosomat, egyenes választ akartam, és szemrebbenés nélkül megkérdeztem a túlélési esélyeimet. Ő akkor azt mondta, meg kell próbálnom - ekkor, ott úgy döntöttem, vágjunk bele a kezelésbe. Amíg a pszichiáteremre vártam - mert azt tudtam, hogy ehhez a problémához én kevés vagyok - a telefonomon olvasgattam az e-mailjeimet. Ekkor láttam, hogy a társkeresős oldalon egy számomra ismerős fiú keresett (a fiatalember nem ismert engem). Egy kedves barátom azt mondta, ismerkedjek, mert ha valaki mellém áll ebben a helyzetben, abban nem csalódhatok. A fent említett számomra ismerős fiúval találkozni kezdtem - a negyedik találkozásunk az onkológián történt. A kezelések fél éven át tartottak, havonta egyszer hétfőtől - péntekig. Nehéz volt, de arra gondoltam, hogy minden csepp gyógyszer, minden rosszullét a gyógyulásomat segíti elő.
Amikor megkérte a kezemet, még nem tudtuk, hogy a daganatok elmentek. Az eljegyzésünkre a sebem is rendbe jött (400 nap után 2 órán keresztül áztattam magam a fürdőkádban), az esküvőnkre pedig már egész helyes frizurám lett. A kedves barátomat, aki ismerkedésre bíztatott, kértem fel násznagyomnak. Az esküvőre pedig azokat hívtam meg, akik végig mellettem voltak az elmúlt időszakban.
Bízunk benne, hogy a soron következő vizsgálatok is negatívak lesznek, és hamarosan ismét dolgozhatok.
Hálás vagyok a Jóistennek, hogy amikor az a bizonyos ajtó becsukódott, az ablak kinyílt. Sokan segítettek nekem, amit csak azzal tudok meghálálni, hogy vigyázok magamra, és amikor már szabad, gyermeket szülök.
Tisztelt Olvasónk! Felhívjuk a figyelmét, hogy anyagaink tájékoztató és ismeretterjesztő jellegűek, így nem adhatnak választ minden olyan kérdésre, amely egy adott betegséggel vagy más témával kapcsolatban felmerülhet, és főképp nem pótolhatják az orvosokkal, gyógyszerészekkel vagy más egészségügyi szakemberekkel való személyes találkozást, beszélgetést és gondos kivizsgálást.
