Ahogy az ember gondolkozik, a szervezet úgy megy utána - egy végbélrákos beteg sikeres gyógyulása

Daganatok.hu 2007. augusztus 7.
  e-mail nyomtatás

Olvasónk a végbéldaganatos betegségével kapcsolatos élményeit meséli el, az első tünetektől a diagnózissal való szembesülésen és a kezeléseken át a sikeres gyógyulásig. Az alábbiakban saját szavaival írott beszámolóját olvashatják.

58 éves vagyok, 52 évesen "kaszaboltak". Akkor derült ki, hogy végbélrákom van - bár én a "rák" kifejezés helyett mindig azt mondom: "rosszakaratú" betegség.

Az előzmények

Műtét előtt négy hónappal nagyon enyhe hasmenésszerű tüneteim voltak, a normálistól épphogy eltérő. Hasonló tüneteim azelőtt nem voltak, a "vasszöget is meg tudtam enni". Elmentem az üzemorvoshoz, ahol csináltak egy általános laborvizsgálatot (vér, vizelet). Alacsonynak találták a Ca tartalmat a leleten, ezért azt javasolta az orvos, hogy igyak sok hideg vizet.

Nem múltak a panaszok - egy hónap múlva elmentem a háziorvoshoz. Ott annyira alacsonynak találták a Ca tartalmat, hogy kérdezték, nincsenek-e izomgörcseim emiatt - sose voltak. Újra laborvizsgálatot végeztek, szedtem egy hétig Ca pezsgőtablettát. Ezután a Ca szintem helyreállt - írt az orvos egy bélnyugtató gyógyszert.

Arra gondoltam, esetleg az ideges alkatom áll a tünetek hátterében. Szedtem a bélnyugtató gyógyszert hónapokig. Közben találkoztam a háziorvossal is egy megfázás miatt, de a bélpanaszokról nem is beszéltünk. Később kaptam másik fajta gyógyszert is - a panaszok nem múltak, viszont hozzászoktam a tünetekhez; a munkahelyemen, kulturált környezetben nem jelentett problémát a gyakori wc-re járás.

Mivel az új bélnyugtató gyógyszerrel sem változott semmi, végül kértem a háziorvost, hogy küldjön el valami komolyabb kivizsgálásra. Gasztroenterológushoz kerültem. A tükrözés után egy héttel kiderült, hogy "rosszakaratú" daganatom van. 15cm-re volt bent. A szövettan is igazolta az eredményt.

Pont azért veszélyes ez a dolog, mert annyira enyhe tünetei vannak. Én azóta azt mondom, ha enyhe tüneteket is észlel az ember, azonnal el kell menni komolyabb vizsgálatra: a tükrözéses vizsgálattal (colonoscopiával) azonnal meg tudják mondani, ha baj van. Bár kellemetlen a tükrözés, szerintem annyi sincs, mint egy fogtömés. Kulturáltan csinálják, értenek hozzá a nővérek és az orvosok, ez egy egyszerű vizsgálat. Fel kell rá készülni, el kell menni, mert egész kis dolgot is látnak már.

Szembesülés a diagnózissal

Mikor megvolt a diagnózis, vacakul éreztem magam - olyan volt, hogy ki kell menni a toalettre meg mégsem, meg akkor már látszott is rajtam állítólag a dolog. Mivel közel volt a daganat, egy pillanat alatt megállapították, miről van szó. A tükrözés miatt el is voltam kábulva, nem is nagyon emlékszem az egészre. Lefektettek, mert szédültem, közben a feleségemnek megmondták, hogy mi a helyzet. Ő nekem nem mondta meg, hogy valószínűleg daganatról van szó, azt mondta, hogy "vastagbélszűkületem" van, ami jól műthető.

Egy hét múlva a szövettan eredményéért én mentem. Az orvos leültetett a szobájában, azzal, hogy "van egy jó meg egy rossz hírem". Mit gondol az ember, amikor a géppuska előtt van...? Kértem, hogy kezdje a rossz hírrel. Közölte, hogy sajnos rosszindulatú a betegségem. "Ezek után mi a jó hír?" - kérdeztem. "Hogy jól operálható." szólt a válasz. Azóta tudom, hogy ez milyen sokat számít.

Megköszöntem, kijöttem, leültem a kórháznál lévő parkban. A gyerekem akkor volt 16 éves, előtte sokszor jártunk arra biciklizni, sétálni, sok emlék fűződött oda, szerettem azt a helyet. Leültem - hát, bizony akkor folytak a könnyeim. Ilyenkor siratja az ember magát is, gondolkoztam, hogy most a gyerekkel mi lesz, hogy lesz. Jött egy kismama egy kisgyerekkel, olyannal, mint amilyennel valamikor még én játszottam... Lefordítja az ember a közönséges anyagi problémákra is a helyzetet.

Kétségbeestem - ekkor kellett volna szakembernek leülni velem, hogy "uram ez egy műtét, szerencséje van, mert jól operálható, jó kórház, ezzel és ezzel fog járni". Ekkor kellett volna kicsit megtámasztani, de sajnos a rendszer nem ilyen. Nekem az a barátom segített sokat, akit operáltak már sok helyen, de ennek ellenére életvidám, és ezt látni erőt ad. Adott nekem egy olyan muníciót, hogy ha ő nem lett volna itt, akkor sokkal nehezebben lett volna a dolog.

Gondolkoztam, hogy hogy mondom meg ezt én a családnak. A barátomat hívtam fel először, tőle kértem tanácsot, hogy mit mondjak otthon. Ő egyértelműen azt tanácsolta, hogy ne mondjam meg. Így aztán azzal mentem haza, hogy "negatív lett a lelet". De végül aztán elpityeredtem otthon egyszer - ekkor derült ki, hogy a feleségem már tudott róla, hogy ilyesmiről van szó.

Aztán már egész könnyen viseltük, és mikor bementem a műtétre, bíztam a kórházban. A műtétre koncentráltam, nem arra, hogy ez "rosszindulatú", hogy ennek végzetes kimenetele lehet. Bent a kórházban voltak idősek-fiatalok, akik műtétre vártak, de senki nem foglalkozott ezzel a "daganatos dologgal". A műtétekről volt szó, hogy ki hogy kínlódik, milyen az étkezés, hogy nem bírunk menni, és egyéb ilyesmivel.

A kezelések

Egy ismerősön keresztül kerültem a kezelőorvosomhoz, teljes bizalommal, mert több helyről megerősítették az ismerősök, hogy ő a "legjobb beles". Fel lehetett hívni telefonon, megbeszéltünk mindent, és hamarosan "kaszaboltak".

Ez viszonylag nagy műtét. Én szerencsés vagyok, mert nem félek az orvosoktól. Kisgyerekkoromban volt vakbélműtétem, az se viselt meg nagyon, nem irtózom ezektől a dolgoktól, elmegyek a fogorvoshoz is. Bíztam a kórházban, az orvosban, jókat hallottam róla. A körülmények és a nővérek nem voltak épp tökéletesek, de az orvosi ellátás jó volt.

Valami olyasmit mondtak nekem a műtét előtt, hogy egy hétig bent leszek, egy hétig itthon és utána mehetek dolgozni. Ezt nem vettem teljesen komolyan. Aztán persze két hétig voltam bent. Ez egy elég nyűgös dolog, mert lógnak az emberből a csövek. Én aránylag jól viseltem - hinni kell a gyógyulásban, bízni kell az orvosban. Nem lettek szövődmények. Lefogytam tíz kilót, mert "nem adtak enni ezek a gazok".

Szép lassan kezdtem helyrejönni. Az élet szép dolgait is élvezni tudtam: tavasszal, a műtétemkor már zöldültek a fák mindenfelé. A munkahelyemen azt mondták, visszavárnak - a mai világban ez sem mindegy. Másfél hónappal a műtét után vissza is mentem dolgozni.

Az onkológus azt mondta a műtét után, hogy erősödjek meg. Pár hét múlva kaptam öt kemoterápiát, mikor már dolgoztam. A kemoterápiának nálam szerencsére semmi különösebb mellékhatása nem volt. Nem tudom, talán én egy "szelídített" változatot kaptam.

Megkérdeztem az onkológust a műtét után egy hónappal, a kezelések előtt, hogy milyen kilátásaim vannak. Akkor már a műtét utáni "rogyadozásból" valamennyire helyrejöttem, volt energiám arra is gondolni, hogy a továbbiakban mi lesz. Egyébként nem akartam foglalkozni azzal, amivel nem muszáj, csak avval, hogy kilábalok a betegségből. Érdekes módon kikapcsoltam a dolgokat, hogy mi van közben. Az onkológus azt mondta, hogy jó életkilátásaim vannak, mert a bélfalon kívülre nem terjedtek a "rosszakaratú" sejtek. Ezzel úgy is gondoltam, hogy rendbe jöttem és kész.

Az egy hét kemoterápia után nem sokkal elkezdődött a sugárterápia. Ezt egy hónapon át minden nap kaptam - a végén már erős hasmenéses panaszokat okozott, ami rettenetesen megviselt. Ezután egy hónap szünet következett, aztán kaptam öt napig megint kemoterápiát, összesen egy hónapos szünetekkel ötször, vagyis összességében ötször öt kemoterápiát. A sugárterápia első hete után jelentkezett az ólmos fáradtságérzet is, amiről másoktól is hallottam. Ezután már nem tudtam volna dolgozni.

A műtétkor elmagyarázták, hogy kivesznek egy béldarabot, és utána géppel összevarrják a belet; nem lesz sztómám, kivezetésem. Ez megnyugtatott, de amire nem számítottam: a műtét után a bélműködésem nagyon megváltozott. Másképp éreztem a dolgokat. Kivették azt a szakaszt, ami "megmondja", hogy mikor kell "kimenni", "mennyi lesz", "milyen lesz" - mindent, anélkül, hogy az ember erre gondolna normálisan és egészségesen. Valamit én is érzek, de egész mást, mint régen - meg kellett tanulnom, hogy melyik tünet mit jelent.

A gyógyulás

A kezelések után voltam CT-n, és újabb kolonoszkópiás vizsgálaton. Azt mondták, minden rendben van. Ezután megint elkezdtem dolgozni, azóta - hat éve - folyamatosan dolgozom, még náthás se voltam. Szinte majdnem ugyanúgy élek, mint azelőtt - persze ügyelni kell a táplálkozásra valamennyit.

A gyógyulásnak egy nagyon nagy része a lelki oldal. Sokkal kisebb betegségekkel az emberek sokkal jobban kínlódnak, mint én ezzel. Meggyőző, ha az embernek azt mondja az orvosa, hogy minden rendben van, és akkor azt mondja az ember, hogy nagyon jó sebésze volt. Fontos, hogy az ember higgyen az orvosában, a gyógyulásban - én hittem benne.

Mindenki segíteni akart. Az embernek tudnia kell, hogy nincs egyedül, számíthat másokra; nem szabad elzárkózni a többi embertől.

A kórházban ajánlottak pszichológust is, ahhoz nem mentem, de volt egy csoport, ahol egy hölgy minden beteget kibeszéltetett. Egymás közt voltunk, és elmeséltük a gondolatainkat. Itt hallottam, hogy "ahogy az ember gondolkozik, a szervezet úgy megy utána". Eddig is tudtam, hogy milyen fontos a pozitív gondolkodás, de most már nagyon látom is.

e-mail nyomtatás

Tisztelt Olvasónk! Felhívjuk a figyelmét, hogy anyagaink tájékoztató és ismeretterjesztő jellegűek, így nem adhatnak választ minden olyan kérdésre, amely egy adott betegséggel vagy más témával kapcsolatban felmerülhet, és főképp nem pótolhatják az orvosokkal, gyógyszerészekkel vagy más egészségügyi szakemberekkel való személyes találkozást, beszélgetést és gondos kivizsgálást.