Gyerekkoromban sokat voltam beteg. Nekem a fehér köpeny mindig azt jelentette, hogy valamit vagy kivesznek, vagy beadnak, és megoldódik a probléma, bármi legyen is az. Akkoriban én magam is orvos akartam lenni. Hogy ez miért hiúsult meg, abba ne menjünk bele.
Mielőtt közelebbi kapcsolatba kerültem az onkológiai osztály épületével, el sem tudtam képzelni, hogy az orvoslásnak lehet ennyire… kegyetlen területe is. Én kívülállóként kegyetlennek látom, hiszen ott mindennapos vendég a halál és a fájdalom. A rák nem válogat sem abban, hogy kinek az életére tör, sem abban, hogy kinek az életét veszi el. A rák családokat, életeket, embereket tesz tönkre minden nap. Mégis mindennek ellenére ők, akik ott dolgoznak - bár ezt nehezen tudom munkának nevezni, mert annál sokkal több - ezt választották feladatuknak. Azért tanultak, képezték magukat, hogy ezeknek a betegeknek segíthessenek meggyógyulni, vagy csak élni, békében a betegséggel.
Mit lát egy ember, amikor az onkológiára megy? Rengeteg várakozót. Szinte felfoghatatlan. Jókedvűt, meggyötörtet, olyat, aki félelmében csak fel-alá járkál. Sokszor azt sem tudni, ki a beteg, és ki a kísérő csak. A csukott ajtók mögött ott ülnek a fehér köpenyesek, akiknek az a dolguk, hogy mindent megoldjanak, a kilincset meg úgy adják egymásnak a mindenféle emberek, mintha csak az igazolványkép automatánál állnának sorba. És amíg ott ülünk és várunk a következő ítéletre, a következő kezelésre, a következő bármire, mert addig jó, amíg van következő, meg sem fordul a fejünkben, mi minden történhet odabent két ajtónyitás között. Ők ott bent naponta, hetente, vagy havonta hányszor kell, hogy valaki szemébe nézzenek, és megmondják a diagnózist, amitől mindenki retteg? Vajon hányszor hangzik el, hogy nincs mit tenni? És vajon hányszor csörren meg a telefon az ajtó mögött azért, mert valaki többé már nem kell, hogy ott várjon a folyosón? Nem tudom, de vajon elégszer hangzik el az a szó a szobában vagy a telefonban, hogy sikerült? Elég sokszor ahhoz, hogy ellensúlyozza azt, amikor nem? Remélem igen.
Dr. Petrányi Ágota a Szent László Kórház onkológus főorvosa. Már jó pár éve ismerem, de bevallom még most is minden találkozásnál elcsodálkozom, hogy egy ilyen végtelenül kedves és törékeny nőben hol fér el az a rengeteg erő, amivel el tudja viselni, amit nap, mint nap lát a kórházban. Reggeltől késő estig, mert mindig jön egy újabb megoldandó probléma, egy újabb feladat, és reggel minden kezdődik elölről. Bevallom, bizalmatlan vagyok az orvosokkal, félek a mindenféle szúró-vágó eszközeiktől, Ő mégis az az orvos, akiben feltétel nélkül megbízom, aki mellett biztonságban érzem magam. Nem csak recepteket ír és ide-oda küldözget, hanem szól is a beteghez. Rendszeres vendég vagyok nála, van időm megfigyelni. Megdöbbentő, hogy azt az elégedetlenséget, sietséget és undokságot, amit a közértben nem tudunk legyőzni a sorban állásnál, ott, azon a helyen sem tudjuk mellőzni, ahol az életünk a tét. Nem tudjuk értékelni, hogy van ez a hely, ahol minden fájdalom és szomorúság ellenére minden nap újra és újra ott ül a rendelőjében az orvos, szobáról szobára rohangálnak a nővérek azért, mert minden nap remélik, hogy valakik életét megmenthetik. Túl sokat várunk. Követeljük a kedvességet, de mi nem adjuk, sietünk, mégis időért reklamálunk, elvárjuk a gyógyulást, mégsem fogadjuk el, ami ahhoz kell. Mindig elvárunk, de csak ritkán adunk, pedig egy mosolytól mi sem leszünk kevesebbek.
Soha nem gondoltam, hogy az ismeretségünk egy napján majd ugyanott fogok ülni, a betegeknek szánt széken én is, de én az ő kezébe adtam az életem, mert tudom, hogy nála ott a megoldás, hogy tudja, mit tegyen vagy mondjon, ha minden rossz és létezni is fáj. Tudom, hogy van, amikor várni kell, tudom, hogy van, amikor neki is túl sok és türelmetlen, igen, van rossz napja, de sokkal több jó is. Én az ő kezébe adtam az életem, és biztosan tudom, hogy bármilyen nap van, bármilyen sok a beteg és minden munka az ő nyakába szakad, akkor sem fogja elengedni egészen addig… amíg én nem kérem.
Tisztelt Olvasónk! Felhívjuk a figyelmét, hogy anyagaink tájékoztató és ismeretterjesztő jellegűek, így nem adhatnak választ minden olyan kérdésre, amely egy adott betegséggel vagy más témával kapcsolatban felmerülhet, és főképp nem pótolhatják az orvosokkal, gyógyszerészekkel vagy más egészségügyi szakemberekkel való személyes találkozást, beszélgetést és gondos kivizsgálást.
