Az emlőrák kezelési lehetőségei

Amennyiben a vizsgálatok emlőrákot igazolnak, akkor szakorvosokból álló orvoscsoport határozza meg az alkalmazandó terápiát. A kezelést befolyásolja a beteg életkora, általános egészségi állapota, illetve az, hogy még menstruál-e, vagy menopauzában lévő betegről van szó. A kezelést befolyásolja a daganat elhelyezkedése és az emlők nagysága is. A legfontosabb azonban a rák stádiuma, illetve a szövettani vizsgálat során meghatározott tumorbiológiai jellemzők.

Az emlőrák kezelése a betegek nagy száma miatt állandóan a kutatások előterében áll. Az utóbbi évtizedekben a terápiás eredmények folyamatosan javulnak. Fokozatosan fejlődik a kemoterápiás protokollok hatékonysága is, ahogy az új gyógyszerek beépülnek a kombinált (több citosztatikus gyógyszert tartalmazó) kezelésekbe. Ez a folyamat várhatóan feltartóztathatatlanul folytatódik tovább, a jelenleg vizsgálati fázisában lévő gyógyszerek klinikai alkalmazásával.
 

Az emlőrák kezelésében többféle módszert alkalmaznak, és gyakran azok kombinált alkalmazására kerül sor.

Műtéti beavatkozás

Az emlő felépítése

Az emlőrák kezelésének legfőbb eszköze évszázadok óta. Korábban az emlőrák sebészi kezelésének elfogadott módja az emlő eltávolítása, az ún. masztektómia volt. A beavatkozás során nem csak az emlőt, hanem vele együtt az alatta lévő mellizomzatot és a hónaljárok nyirokcsomókat tartalmazó zsírszövetét is eltávolították. Napjainkban az emlőrák sebészi kezelésében többféle megoldást alkalmaznak. Ezek közös jellemzője, hogy kevésbé radikálisak, így a nők pszichés terhelését csökkentik.

Kisebb műtéttel jár az ún. kvadrantektómia, amikor az emlőnek csupán a negyedét távolítják el. A sebészi megoldás következő formája az ún. lumpektómia, mikor is csupán a rákos csomót távolítják el, bizonyos mennyiségű, környező normális emlőszövettel együtt, megőrizve az emlőt. Ezeket a sebészi megoldásokat sugárkezeléssel egészítik ki, mivel a megmaradó emlőállományból esetlegesen kiújuló betegséget is meg kell előzni.

Több vizsgálat is igazolta, hogy az emlőmegtartó műtét a sugárterápiával kiegészítve azonos túlélést eredményez, mint a teljes emlőt eltávolító műtét. Ezért - a nők pszichés terhelését csökkentendő - az emlőmegtartó műtét és kiegészítő sugárkezelés az elsősorban választandó.

A daganat kiújulási esélyét nagymértékben csökkenti a néhány éve bevezetett patológiai feldolgozási eljárás, ami a következő: a sebész által környezetével együtt eltávolított daganat, és az úgynevezett őrszem nyirokcsomó azonnal átkerül a kórház patológiai osztályára, ahol még a műtét alatt megvizsgálják. A műtéti preparátum felszínét tussal megfestik, hogy jól lehessen látni a műtét során keletkező metszési síkokat. Szükség esetén röntgenfelvétel vagy gyors szövettani feldolgozás is készül. Ezekkel az eljárásokkal meg lehet állapítani, hogy a daganatszövet milyen közel van a metszési szélhez. Ha a daganatszövet nincs megnyugtatóan az épben kimetszve, akkor a műtétet ki lehet terjeszteni egészen addig, míg a daganat teljes egészében eltávolításra nem került. Csak nagyon előrehaladott daganatnál kell az emlőt teljes egészében eltávolítani. Ugyancsak fontos a hónalji őrszem nyirokcsomó műtét közbeni vizsgálata, amiből megállapítható, hogy van-e ott áttét. Ha az őrszem nyirokcsomó daganatmentes, további hónalji nyirokcsomó eltávolítás nem szükséges, és a betegnek jó esélye van arra, hogy a daganat nem terjed túl az emlő állományán.

Sugár- és kemoterápia

A fenti tényezők ismerete alapján lehet a betegség kimenetéről, illetve a szükséges kezelésekről dönteni. Javasolt a kemoterápia, ha például áttét, érbetörés volt a nyirokcsomóban (a daganat távolabbi területekre kerülhetett), ha a daganat nagymértékű volt (minél nagyobb a tumor, annál nagyobb áttétképzésre az esély), ha a daganatsejtek receptor-negatívak (tehát a hormonkezeléstől nem várható hatás). Nagy tumor, nyirokcsomó-pozitivitás, emlőmegtartó műtét esetén sugárkezelésre van szükség.

Az emlőrákosoknál a sugárkezelésre ún. adjuváns terápiaként kerül sor, amelynek elsődleges célja a helyi és a műtétet körülvevő területen történő kiújulás megelőzése. Lumpektómia esetén minden alkalommal elvégzik az operált emlő és környékének besugárzását, és masztektómia esetén is gyakran alkalmazzák. A kezelés általában 25 alkalommal történik, komoly mellékhatásokkal nem jár. A besugárzott területen a bőr gyulladttá válhat, a sugárkezelés után kialakuló kötőszövet-szaporulat (fibrózis) következtében a besugárzott emlő az ellenoldalihoz képest tömörebbé válhat, ami hetek-hónapok múlva normalizálódhat. A sugárkezelést általában a kemoterápia után vagy úgynevezett "szendvicsben", azaz a gyógyszeres kezelések közé ékelve adják. A sugárkezelés ugyancsak rendkívül hatékony az esetleges csont-, bőr-, nyirokcsomóáttétek kezelésében.

A kemoterápia előnye, hogy a gyógyszer a szervezetben eloszlik, és minden szervhez, szövethez eljut. Így a daganatsejtek bárhol "rejtőzzenek", a kemoterápia képes azokat "utolérni" és elpusztítani. Fontos azonban tudni, hogy száz százalékban hatékony kemoterápia nincs, a kezelések átlagos hatékonysága 60-80%. Ez azt jelenti, hogy a betegek többségénél a kezelés hatékony. Ennek azonban "ára" van, azaz a kezelés mellékhatásokkal jár. Ez nem meglepő, hiszen a beavatkozás célja sejtek, nevezetesen a daganatsejtek elpusztítása. A kemoterápiás kezelés következtében bizonyos normál sejtek is sérülhetnek átmenetileg. Azért alkalmazhatók mégis a terápiában ezek a gyógyszerek, mert a daganatsejtek általában képtelenek felépülni a károsodásból, a normál sejtek viszont a károsodást leküzdve regenerálódnak.

A citotoxikus szerek elsősorban a szervezet azon sejtcsoportjaira hatnak, amelyek normál körülmények között is gyors sejtosztódással rendelkeznek, ilyenek a szőrtüszősejtek, beleértve a hajhagymasejteket is. A kezelést követően ezért átmeneti hajhullás, illetve a haj teljes elvesztése következhet. Az esetek 99%-ában azonban ez az állapot nem végleges. Ugyancsak rendkívül gyors sejtosztódás zajlik a gyomor-bél nyálkahártya felszínén, ezért a kezelést követen átmenetileg a gyomor-bélrendszerre jellemző mellékhatások jelentkezhetnek (pl. étvágytalanság, hányinger, hányás, hasmenés, szájnyálkahártya-gyulladás, gyomortájéki fájdalmak vagy görcsök). Ezek többnyire nem igényelnek beavatkozást, vagy gyógyszerekkel (hányáscsillapítókkal) jól kezelhetők.

Hasonlóan gyors sejtosztódás zajlik a vérképző szervben, azaz a csontvelőben. Éppen ezért a kezelést követen a vér alakos elemeinek, nevezetesen a fehérvérsejteknek, vörösvértesteknek és a vérlemezkéknek a száma csökkenhet. A vörösvértestek a keringésben 120 napig "élnek", így ha a csontvelő működése átmenetileg gátlódik is, nem következik be a vörösvértestek számának klinikailag jelentős csökkenése (anémia). Ezzel szemben a fehérvérsejtek átlagos életideje a keringésben 3-4 nap. Így ha a csontvelő működése - a kemoterápia következtében - egy-két hétig gátlás alá kerül, a fehérvérsejtek száma jelentősen eshet. Annak azonban semmilyen klinikai tünete nincs, hogy egy adott pillanatban mennyi fehérvérsejt (vagy vérlemezke) kering az ember vérében. Mivel a fehérvérsejtek védik a szervezetet a külső fertőzésektől, ezért ha a fehérvérsejtek száma egy bizonyos küszöb alá esik, a szervezet fogékonyabb lesz a fertőzésekre. Igen gyakori eset - ha a beteg nem jelenik meg vérképkontrollon -, hogy épp a fertőzés hívja fel arra a figyelmet: a fehérvérsejtek száma alacsonyra esett.

A csökkent fehérvérsejtszám ideje alatt kialakuló fertőzés olykor rendkívül súlyos, végzetes lehet. Ha idejében észlelik a vérkép "romlását", a megelőzésként adott antibiotikumokkal meg tudják akadályozni a fertőzést. Hasonló a helyzet a vérzéssel is. A vérlemezkék alapvető szerepet játszanak a véralvadási rendszerben. Ha a számuk jelentősen csökken, elvileg fokozódik a spontán vérzések (például az orrvérzés) veszélye. A kemoterápia mellékhatásai általában jól kezelhetők, súlyos, halálos szövődmények nagyon ritkán fordulnak elő, és többnyire a beteg nem megfelelő együttműködéséből adódnak.