Hogyan győzte le Virág a Non-Hodgkin Limfómát

"Férjemmel három gyermeket nevelünk békében és szeretetben. Gazdagok nem vagyunk, nem is voltunk a betegség idején sem, ezt csak azért jegyzem meg, mert vannak olyan orvosok (!), akik lelkiismeretesen, hivatástudatból, emberségből így képesek gyógyítani mind a testét, mind pedig a lelkét a betegeknek.

A legkisebb gyermekünk, Virág 4 éves korában egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a szemei bedagadtak, vizesek lettek és kicsit köhögött. Ez hétvégén történt, majd hétfőn orvoshoz mentünk, a köhögésére gyógyszert kaptunk. Két nap múlva még erősebben köhögött, fulladva, újra visszamentünk, de csak nem kaptunk más gyógyszert, tovább kellett szednünk, amit kiírt. Másnap kezdtem az új munkahelyemen dolgozni, a gyerek ment az óvodába, ahonnan már délben telefonáltak, hogy nem fektetik le Virágot, mert annyira köhög. Hazaérkeztem nemsokára a munkából és a saját háziorvosomat hívtam telefonon, mert azt éreztem, hogy itt nem csak egyszerű köhögésről van szó. Láttam a kislányomon, hogy nem kap elég levegőt, a háziorvosom azonnal fogadott és küldött bennünket a területileg illetékes kórházba. A kórházban megvizsgálták, röntgenezték, és megállapították, hogy a tüdeje tele van vízzel. Azt mondták, hogy adnak vízhajtót és ha másnap reggelre nem indul el a víz a tüdejéről, akkor a megyei kórházba átviszik.

Másnap reggel jött a mentő értünk és vitt a megyei kórházba, egyenesen az intenzív osztályra. Azonnal vizsgálatokat végeztek és egy órán belül már mellkascsövezték a pici kis testét. Ujjnyi vastag cső állt ki az oldalából és egy tasakba ürült a folyadék a mellkasából. Majdnem 1 liter (!) folyadék jött le azonnal, majd még 2-3 napon keresztül folyamatosan ürült. Közben különböző vizsgálatok, vérvételek, ultrahang, ct stb. történtek. Virág végig vidám és jókedvű volt, bennünk sem merült fel semmi rossz gondolat, annyira jól érezte magát legalábbis látszólag. Soha nem panaszkodott, imádták a nővérek, az orvosok, a takarítónők, mindenki. Derékig érő hosszú szőke kislány két nagy copffal !

Tíz napot töltöttünk az intenzív osztályon, a 4. napon behívott az osztály főorvosa és közölte a borzalmas hírt, hogy a kislányunknak Non-hodgkin limfómája van. Fogalmunk nem volt, hogy ez milyen betegség, előtte még nem is hallottam róla. Az orvos részletesen ismertette a diagnózist, a betegség kialakulását, az esélyeket és a kezelést. Azt gondolom, úgy kellett engem felmosni a tények után, azt sem tudom, hogyan jöttünk ki, vagy haza, miközben bennünket otthon még két gyermekünk (egy 8 éves meg egy 5 éves) várt.

Másnap jött az onkológus doktornő, aki nagyon kedvesen, biztatóan, de tényszerűen ismertette az esélyeket: 60 %-a meggyógyul a Non-Hodgkin limfómás betegeknek ! Azért ez nem rossz arány, de akkor az embert nem igazán nyugtatja meg, de mindenképpen bizakodik ! Ez a legfontosabb, úgy felfogni ezt az egészet, hogy csak egy rossz álom, amiből felébredsz és elmúlik!

10 nap után felkerültünk a hematológiára, ahol mindenki szeretetteljesen fogadott bennünket, bizalommal fordulhattunk bárkihez. Az itt eltöltött időket általában én, mint anya vittem. Amikor főiskolán voltam néhány alkalommal, vagy lelkileg már kimerültem, akkor arra az 1-1 napra a férjem volt Virággal. Amikor csak lehetett, nekem mennem kellett a másik két gyerekhez is, legalább ők is érezzék, hogy vagyok, nekik is van édesanyjuk ! Nagyon-nagyon nehéz időket éltünk át, de ez talán még jobban összekovácsolta a családot. Iskola után jött apa haza a munkából és azonnal indultak bennünket látogatni, pedig a kórház 50 km-re volt az otthonunktól! Én - amikor csak tudtam - két kezelés között vittem haza autóval Virágot, mégiscsak az otthon az "édes". Egyébiránt Virág mindig szívesen ment a kórházba, akár a második otthona lett volna a klinika!

Mindig, végig vidám, mosolygós volt! Nagyon nehéz napokat is átéltünk, amikor a 100-as szintre csökkent a sejtszáma, sok afta volt a szájában, amitől nem tudott enni, inni, de amit csak kívánt, adtuk. Rengeteget játszottunk, meséltünk, tévéztünk. A hosszú derékig érő haja nagyon hamar kihullott, talán már a második-harmadik kezelésnél. És most jól figyeljenek, milyen a testvéri szeretet, a nővére Petra, akinek szintén hosszú haja volt, csak azért (és semelyikünk nem kérte erre), hogy Virág ne legyen egyedül kopasz, a barátnőmmel (aki fodrász) levágatta a haját teljesen rövidre, fiúsra ! Megkönnyeztük!

A fiam, aki a legnagyobb (akkor 8 éves volt) otthon takarított, hogy szegény anyának ne kelljen, amikor hazajön, persze látta nyilván, hogy mennyire kikészül az ember. Azért nem úgy pihenünk egy kórházban, ahol minden félórában bejön megnézni egy nővér bennünket, hozzáteszem csak a munkáját végzi, tehát nem haragból írom ezt.

Már az első kezelés után készítettek egy ultrahangot meg egy röntgent, amiből kiderült, hogy rögtön reagált a daganat a kezelésre, és máris húzódott össze. Ez a daganat a csecsemőmirigyben volt, a mellkas középső részén.

Azután jöttek még nehezebb napok, mivel hazajártunk, az anyukámnál is játszottak a gyerekek. Amikor csak lehetett a szabad levegőn volt Virág, maszk rajta. A húgom kislánya egyszer az udvaron felemelte, és megbotlott a járdában, majd ráesve Virágra elfeküdtek a földön. Természetesen azonnal a kórházba mentünk, történt-e baj, sapkában volt (szerencsére). A télapót és majdnem a karácsonyt is a kórházban kellett emiatt töltenünk. Közel álltunk már ahhoz, hogy a bevérzés miatt, ami a fej hátsó részét érte, az agyát meg kell nyitni, nehogy a vérrög elállja az útját a vérnek! Feküdt (vagyis kellett volna még többet), és csodák csodájára nem lett gond, felszívódott a vér, december 22-én hazamehettünk!

Boldog volt az egész család! Újra együtt, nem számítottak az ajándékok a fa alatt, csak az, hogy Virág és Anya otthon volt, együtt mindannyian!

Virággal eztán mindent úgy csináltunk, mint azelőtt, amikor nem volt súlyos beteg, csak sokkal jobban vigyáztunk minden lépésére, de úgy, hogy ő ebből semmit ne vegyen észre.
A testvérei tudták pontosan, mit szabad vele és mit nem, hogyan kell vigyázniuk rá! Mi mindketten fontosan tartottuk, hogy tudjanak róla a testvérek és maga Virág is, hogy mivel jár a betegsége, mik az esélyek, mire lehet számítani.

A kórház sok-sok rendezvényt szervezett a beteg gyermekeknek, utaztunk vadasparkba, kirándulásra, rehabilitációs központba a Bakonyba, és még sorolhatnám, ahol a betegtársakkal együtt szoros kapcsolatok alakultak, mondhatni máig tartó barátságok!
A család, a barátok, a betegtársak, az orvosok, a nővérek sokat tettek azért, hogy a kis betegek napjait könnyebbé, szebbé tegyék. A rehabilitációs központ lehetőséget teremt a szorosabb kapcsolatok létrehozására, az új és a régi gyógyult betegek kommunikációjára. Nagyon hálásak vagyunk azért Márta néninek, hogy lehetőségünk van ezeken részt venni, sokat segít!

Azóta már 4 év telt el, szerencsére semmi gond nem volt, a fenntartó kezelések is gond nélkül véget értek, azóta kontrollra járunk évente 5-6 alkalommal. Szeretettel megy Virág a klinikára, szeretettel gondol a benn töltött napokra, a dolgozókra!

Utóirat: Véleményem szerint a bizakodás, a pozitív gondolkodás, a biztos családi háttér, a szeretet, kitartás a legfontosabbak az orvosainkban való hitünk mellett!!! Köszönjük a szegedi Gyermekklinika illetékeseinek!!!"