Nagy bennem az élni akarás, nem adom fel könnyedén

Szüleim családjában az átlaghoz képest valóban kiemelkedően magas számú rákos megbetegedés fordult elő. Bátyám gégerákban halt meg, ketten maradtunk az öcsémmel, aki most vastagbélrákos májáttéttel. Ráadásul a családban a rákbetegség mindkét szülői ágon öröklődött: apai nagyanyámnak méhdaganata volt, apám húga méh- és tüdődaganattól szenvedett, végül csontrákban halt meg. Apám testvérének tüdőrákja volt, és mindkét lánya rákbetegségben, viszonylag fiatalon halt meg. Édesanyám családjában a szélütés öröklődött: neki is volt háromszor, végül agydaganatban hunyt el 80 éves korában. Mi aztán kifogtuk az öröklődő rákbetegségek sorozatát! Ilyen beteges családban mindig akadt, akit segíteni kellett a háztartást vezető asszonykának.

Azonban a gyermekkorom és a házasságom sem telt önfeledten. Apám ivós ember volt, nem engedte, hogy tanuljak, férjem állami gondozottként nőtt fel, gépkocsivezető lett belőle és 20 éven keresztül megakadályozta, hogy dolgozni menjek. Megpróbáltatás az, ha egy fiatal lány szeretne tanulni, később a munkában kibontakozni, és ezeket az ambícióit a maradi felfogású környezete gátolja! Őrlődik tehát az élet adta gondok között, egyhangúságban, szomorúságban. Hosszú ideig telt így az életem, de egyszer minden véget ér. Férjem 52 évesen, öt hónap alatt hasnyálmirigyrákban, teljes máj- és béláttéttel hunyt el.

Eszembe jutott egy népi bölcselet: minden rosszban van valami jó! Ekkor már a két fiam külön családban élt. Egyedül maradtam, a szó szoros értelmében, mégis kellemes változás állt be az életemben. A gyászév eltelte után járni kezdtem a helyi népdalkörbe, így egyből mozgalmassá váltak napjaim. Amikor énekelek, boldog vagyok és mindent elfelejtek! Hetente kétszer próbálunk, fellépünk a falu rendezvényein, és a népdalkörrel még más fellépésekre is utazunk. Egyszóval minden évszakra jut egy kicsi a jóból. A közösségi élmény változatossá teszi az életemet. El sem tudnám képzelni, hogy lehangolt magányomban otthon üljek. Nagyon sokat köszönhetek a hátsó szomszédasszonykának is, hogy betegségeim során mindig mellettem volt és van, de tudnék még több segítőkész embert felsorolni falumból. A közösségi létet nemcsak a magam szórakoztatására használom, hanem a rászorultak megsegítésére is. Részt veszek a Máltai Szeretetszolgálat munkájában, ruhaneműket, cipőket osztok.

A betegségem tíz éve kezdődött, viszketett a hónaljam, és amikor megtapogattam, egy dió nagyságú, mozgó csomót találtam. A szövettani vizsgálat kimutatta a rosszindulatú daganatot, amelyet 1998 márciusában eltávolítottak. Az eltávolított nyirokcsomó helye nem gyógyult be, váladékozott, emiatt belgyógyászati vizsgálatokon estem át, de kiindulópontot nem találtak, ezért beutaltak a Szegedi Tudományegyetem Klinikájára. A mellemben és a hónom alatt további rosszindulatú áttétes daganatok voltak, így három hónapon belül újabb műtéten estem át. A műtét során a bal mellem negyedét csonkolták, valamint 14, meggymag nagyságú mozgó csomót távolítottak el a hónaljamból, így a teljes nyirokrendszer megtisztult.

A műtét helye egy hónap alatt begyógyult, de a bal vállamból a karom felé nyilalló fájdalmat éreztem, ezért 50 dózis bal hónalji régió besugárzást kaptam, amelynek nem éreztem mellékhatását, mert a nővér tanácsára minden kezelés után kenőccsel kentem a hónaljamat. Az onkológus 1999. áprilistól augusztusig kemoterápiás kezelést rendelt, hogy teljesen kiirtsák szervezetemből a rákot. A kemoterápiát rendkívül nehezen viseltem, két nap alatt elment a teljes hajam, a harmadik naptól, ha ránéztem az ételre, már hánytam. Csak feküdtem és rosszul voltam. Így ment ez két héten át, és amikor kezdtem jól érezni magamat, akkor megint jönni kellett a kezelésre…

1999. júniustól, az ötödik kemoterápiás kezelés után a vérképem olyan rossz volt, hogy ismét bekerültem a kórházba. Aztán hazakerültem, és az egyik reggel nem bírtam felkelni az ágyból, de ami ijesztőbb volt, hogy sok, diónyi nagyságú, fekete hullafolt jelent meg a két karomon és lábamon. Azonnal kórházba vittek. Kezelőorvosom megkérdezte, hogy állok az élethez, mert a véremet és a csontozatomat teljesen tönkretette a kemoterápia. Mondtam neki, hogy én nem érzem, hogy annyira beteg lennék, nagyon akarok élni és meg fogok gyógyulni!

Háromszor kaptam választott vértranszfúziót. Szerencsére sikerült olyan vért találni, amit elfogadott a szervezetem, így lázcsillapítás és gyógyszeres kezelés után, három nap múlva, kezdtem magamhoz térni. Reggel bejött az orvosom gratulálni, hogy a gyógyulás felé vezető útra léptem, és most már elhiszi, hogy az élni akarásom győzedelmeskedett a betegségem felett!

1999. július végéig feküdtem a kórházban, majd augusztusban kaptam még egy adag kemoterápiát. Sajnos, decemberben - a kemoterápia hatására - a jobb kezem rendszeresen zsibbadt, három ujjammal nem tudtam fogni, mindent elejtettem, de aztán felvágták a kezem és megszűnt a zsibbadás. A kemoterápiának a felsorolt sok kellemetlen mellékhatása mellett egy jó oldala is volt: az első kopaszságom után gyönyörű, vállig érő gyűrűs hajam nőtt. Sajnos levágattam fiúsra és azután kiegyenesedett. A második kemoterápiát követő kopaszságom után hófehér hajam lett, mint az édesanyámnak, de aztán idővel besötétedett.

A kemoterápia befejezése után lassan rendbe jöttem, és úgy tűnt, hogy felgyógyulok, de a szervezetemből a két műtéttel és a fent részletezett kezelésekkel sem tűnt el a rák, volt még egy hely, ahol megbújt. Öt év múlva a bal mellemben észleltem csomót. 2003 márciusában teljes mellcsonkítást végzett az orvosom. A professzor úr a mellműtét előtti napon őszintén közölte velem, hogy ne csodálkozzak, ha másnap felébredek, és nem lesz mellem. Így a mell eltávolítása - az átélt utófájdalmakon kívül - nem okozott különösebb megrázkódtatást.
Most úgy vagyok vele, ha rám jön a szomorúság, jól kisírom magam és másnap megint vidám vagyok. Amikor közölték velem rákbetegségemet, elhatároztam, hogy nekem meg kell gyógyulnom! A végleges melleltávolító műtétem után fél évig tartó kemoterápiás kezelés következett. Ezt a kezelést már sokkal könnyebben átvészeltem.

Nagy szerencsémre bekerültem egy olyan vizsgálatba, ahol 100 Avemart szedő beteget teszteltek. Rendszeresen és lelkesen jártam a vérvételekre, és egyéb kötelező időszakos vizsgálatokra, hiszen az eredmények nekem is visszajelzések voltak arra vonatkozóan, hogy miként alakul a vérképem. Időközben egyre jobb lett a közérzetem, nagy dolognak tartom, hogy jelenleg két embert el tudok látni magamat és öcsémet, aki 59 éves, vastagbélrákos, májáttéttel, így másfél éve főzök rá, segítem, ápolom, hogy ne adja föl.

Más tápszert nem fogyasztok, ezt mindig úgy veszem be, hogy azt mondom magamnak: "Éva, ezt meg kell innod, mert ettől fogsz meggyógyulni!" Ha véletlenül elfelejtem bevenni a megszokott időben, érzem, hogy hiányzik. Az elmúlt kilenc és fél év alatt, mióta szedem, 17 kilót híztam, de rám is fért, mert a sok betegeskedéstől nagyon lefogytam, most 65 kiló vagyok.

Utolsó kontrolleredményem szerint a vesémben több, két centiméteres ciszta van, amit az orvos szerint nem lehet műteni. Mikor feltöltődnek a ciszták folyadékkal, akkor görcseim, fájdalmaim vannak, egyébként nem. Ezen kívül gerincszéthúzódásom és csontritkulásom van. Reggel és este 3-5 percet tornázom, így jobb az ébredés és az alvás. A torna azért is szükséges, hogy az izmaim ne zsugorodjanak és a hónaljammal műtött karom ne húzódjon össze. Egyébként jól vagyok. Az egyéb kontroll vizsgálati eredmények (mammográfia) áttétet nem mutattak ki.

* * *