A test, a lélek, és a daganat - Riskó Ágnes pszichológus válaszolt

(Az olvasói kérdéseket néhol rövidített formában, általánosítva adjuk közre, hogy mindenki számára hasznos információval szolgáljunk - a szerk.)

Szégyellem a testem, hiszen a műtét óta csonka vagyok - hogy várhatom el, hogy valaki megkívánjon?!

A mai világban az az elvárás, hogy az emberek lehetőleg egyformán kisportoltak, napbarnítottak, jól öltözöttek legyenek; nagyon előtérbe van helyezve nálunk a szinte tökéletes test, amiben a média is nagy szerepet játszik. Ha valaki eltér ettől az ideáltól, akkor a személyiségétől, érzékenységétől függően ez komoly problémákat okozhat.

Az a tapasztalatunk, hogy minimális eltéréstől is nagyon tud szenvedni az, akinél az önértékelés lényeges része volt az épség a betegség előtt. Ezzel szemben azok a betegeink, akiknek a testi önértékelése nagyjából rendben volt, elég jól el tudják viselni, ha a hajuk kihullik egy időre, vagy nagyon sápadtak, vagy a műtéti hegek még látszódnak rajtuk.

Ebben a témában is érdemes segítséget kérni - láttam már olyan divatbemutatót, ahol stylist segített a betegeknek, hogy hogyan lehet a legügyesebben kendőket kötni, sminkkel foglalkozni, öltözködni.

A testi önértékelési problémákat nagyon jól enyhíti a hastánc is - az intézet egyik főnővére vezet egy ilyen csoportot, a Százszorszép Hastáncklubot. (Olvassa el a Klubról készült riportunkat! - a szerk.) Akiket én eddig odaküldtem, mind megtanulták elfogadni a testüket, és azt mesélik, hogy milyen jól érzik magukat.

Tehetetlennek érzem magam, nem tudom, mennyire legyek tapintatos, mennyire próbáljam "beszéltetni" az anyukámat, aki rákos. Családtagként hogyan lehet segíteni?

Mindig a beteg személyiségéhez, és pillanatnyi testi állapotához kell igazodni. Akinek nagy fájdalma van, aki szorong, aki depressziós - és ebben nem kap segítséget -, az képtelen arra, hogy beszéljen. Ilyenkor további nehéz dologként éli meg, hogy meg kéne felelnie a család elvárásainak.

Érdemes ilyenkor például a Beck -féle depressziós kérdőívet kitöltetni a beteggel, amiből a pontszámok alapján kiderül, ki melyik "övezetbe" tartozik, és hogy szükséges-e szakemberhez fordulnia. Ha objektív képet kapunk arról, hogy a családban lévő daganatos betegnek van-e depressziós tünete, és ennek kezelésére kap segítséget, máris javul a kommunikáció a családban.

Nem kellene megdermedten nézni, hogy mi van a családban, mert akár meggyógyul a beteg, akár nem, ez az időszak mindenképpen meghatározó emlék marad. Amikor valaki más lesz beteg a családban, eszébe fog jutni, hogy hogyan "zajlott" náluk egy betegség - úgyhogy ez messzire vezet...

Otthon ápolt, haldokló betegnek hogyan segíthet a legjobban a család? Mit csináljanak abban az esetben, ha a nagyon súlyos beteg nem mond semmit az állapotáról, nem beszél az érzelmeiről, befelé fordul? Lehet ilyenkor segíteni? Egyáltalán kell ez ellen tenni?

Ez nagyon egyéni, de én úgy érzem, hogy a kommunikációt a családban a lehető legjobban segíteni kell. A "karmester" azonban minden esetben a beteg. Ő érzi azt, hogy képes-e az érzéseiről és az érzelmeiről beszélni, vagy ez annyira felborítaná a látszólagos lelki egyensúlyát, hogy inkább nem mer belevágni. Kényszeríteni nem lehet a betegeket, hogy "mindenki beszéljen a rákról" - mindenki érzi a maga határait. A beteget ápoló hozzátartozók lelki terhelését enyhíti, ha időnként barátokkal, ismerősökkel beszélgethetnek nyomasztó gondjaikról, félelmeikről. Néha segítő tanácsokat is kaphatnak olyanoktól, akik nincsenek benne a napi ápolásban.

Mióta a férjemről megtudtuk, hogy rákos, úgy látom, egyre agresszívabb, indokolatlanul feszült. Miért van ez? Hogyan segíthetnék neki?

Aki nem tud beszélni a szorongásairól és az esetleges halálfélelméről a daganatos betegsége miatt, abban általános feszültség, indulatosság alakul ki. Főleg a férfiak beszélnek nehezen az érzéseikről, ezért meg kell próbálni minél meghittebb beszélgetéseket folytatni. Ha ez sikerül, már nem lesz szükség dühkitörésekre.

Egy ismerősömről kiderült, hogy súlyos rákos betegsége van. Hogyan kezeljem ezt, miként viszonyuljak hozzá a mindennapokban?

Érdemes megvárni, hogy az ismerős, a barát saját maga mondja el, hogy beteg lett. Nem tudhatjuk kívülről, hogy milyen gondolatai vannak ezzel kapcsolatban - titkolni akarja, vagy képes róla beszélni. Mindent meg kell tennünk azért, hogy ne legyen titkolt betegség a rák, de a beteg joga, hogy eldöntse, mennyire szeretne saját magáról beszélni.

Hova fordulhat a beteg, illetve a családtagja pszichológushoz?

Kevesen tudják, hogy érdemes a daganatos beteg családjában élő, 15 év alatti gyerekeket elvinni egy nevelési tanácsadóban dolgozó pszichológushoz - ilyenekkel még mindig be van hálózva az ország. Ennek célja elsősorban egy megelőző jellegű státuszfelmérés készítése: a játékteszteken kiderül, ha a gyereket - bár igyekszik nem mutatni - nagyon mélyen érinti a szülő betegsége. Gyakori jelenség egyébként, hogy csak azt látjuk, a gyerek nagyon jól viselkedik, vagy éppen fordítva: magatartászavara lesz.

A beteg családtagjai külső segítségért a háziorvoshoz fordulhatnak kérdéseikkel, aki el tudja mondani, hol van a területileg illetékes ideg-gondozó. Fekvőbetegekhez a pszichiáter házhoz jön - ezt is a háziorvoson keresztül lehet kérni. A kórházakban, onkológiai osztályokon is sokszor van pszichiáter illetve pszichológus, őket is meg lehet keresni. Ezen felül természetesen magánrendelésen is találkozhatunk szakemberrel.

Amióta tudom, hogy rákos vagyok, egyre gyakrabban érzem, hogy nincs kedvem semmihez. Úgy érzem, szakember segíthetne, de nem tudom, hova fordulhatok?

Háziorvos segítségével lehet az elérhető szakembereket megtalálni. Mindenképp érdemes addig keresni, amíg nem talál egy olyat, akihez bizalmat érez.

Azt mondják, a túléléshez, gyógyuláshoz fontos, hogy legyen életcél. Hogy lehet életcélt találni "mesterségesen", ha valaki kilátástalannak érzi az életét?

A betegektől tanultam, hogy ha valaki súlyos állapotban van, akkor egyik óráról a másikra, egyik napról a másikra él, és az az életcélja, hogy minél jobban eltöltse az időt úgy, hogy közben gyógyuljon és pihenjen is. Az életcél tehát nagyon függ az aktuális állapottól. A betegség mindig "leltárra" kényszeríti az embereket: elgondolkodnak, hogy "hogyan éltem eddig, hogyan szeretnék élni azután, ha rendbe jövök, meggyógyulok".

A "hogyan tovább"-bal kapcsolatban többféle segítséget is lehet kapni. Azon kívül, hogy saját maga sokat gondolkozik rajta ez ember, beszélgethet róla a családdal, barátokkal, illetve működnek például pályaválasztási tanácsadók is, ahova főleg a fiataloknak érdemes fordulniuk. Van olyan alapítvány is - én a Motiváció Alapítványt szoktam javasolni -, ahol a rehabilitációra szoruló embereknek a tanácsok mellett gyakorlati segítséget is nyújtanak a munkakeresésben. A végzettségtől, tapasztalattól, egyéni elképzelésektől nagyban függ, hogy mit fog csinálni az illető - gyakran találkozunk azzal, hogy valakinek már a betegsége előtt is az volt a problémája, hogy tulajdonképpen nincs életcélja. A betegség, az onkológiai kezelésben való együttműködés sokaknak segít tudatosabbá, elszántabbá válni az életcélok megtalálásában, megvalósításában. Senki sem marad ugyanaz, mint aki volt, a betegek döntő többsége kedvezően változik.

Miből lehet erőt meríteni egy betegség alatt?

Betegségben az embernek először a saját helyzetét, életútját érdemes átgondolni: honnan jöttünk, kik vagyunk, mit értünk el, mit szeretnénk megvalósítani - ez önmagában már adhat erőt. A másik fontos tennivaló az emberi kapcsolataink áttekintése - én mindenképp ebben keresném az erőt. Rendkívül fontos az a szociális háló, ami körülvesz bennünket: a család, a barátok mellett a munkatársak, a távolabbi ismerősök is ide tartoznak. Senkinek sem kell ugyanakkor kibújnia a bőréből: aki visszahúzódóbb típus, annak nem kell hirtelen görcsösen nagyon sok barátot szerezni.

Nincs erőm, kedvem a munkához, mindennapokhoz - lehet ezt kezelni?

A kemo-, illetve sugárterápia mellékhatásaként jelentkezhet a krónikus fáradtság, ami a kezelések után is hónapokig megmaradhat. Ezt a fajta fáradtságot, igaziból pihenéssel nem lehet megszüntetni. Ehelyett a fokozatos aktivitás és mozgás felé fordulás tud segíteni, illetve abban lehet bízni, hogy idővel enyhülnek a tünetek, ahogy kiürül a szervezetből az összes gyógyszer.

Senkit nem érzek elég közel magamhoz, hogy megértse, hogy mekkora bajban vagyok. Hogy lehet a magány érzésével megküzdeni?

Ha valaki magányos, vagy azzá válik, abban saját magának is szerepe van. A magány ellen aktívan meg kell próbálni lépéseket tenni, mindenkinek az egyéniségéhez méltón. Várni nem nagyon érdemes arra, hogy "majd jön valaki, és oldja az én magányomat".

A betegség az aktív megküzdés időszakában rengeteg elfoglaltsággal jár. A vizsgálatok, a kezelések, az utánuk szükséges pihenés, feltöltődés eléggé korlátozza az emberi kapcsolatokat. Amikor már jobban van valaki, akkor az életének ezt a részét is át kell gondolni. Vannak különböző betegszervezetek, ahol klubfoglalkozásokba lehet kapcsolódni, sorstársakkal lehet találkozni, ezek igen hasznosak. Át lehet azt is gondolni, hogy "kik az én barátaim" és felvenni velük a kapcsolatot.

Azt nem szabad elfelejteni, hogy a kívülállók bizonytalanok, nem tudják mivel tesznek jót. Érdemes tisztázni, hogy mit szeretnénk: ha telefonálnak, érdeklődnek, vagy éppen annak örülünk, ha tapintatból csendben vannak.

Nem akarom terhelni a családot...

Az őszinte kapcsolatok segítenek ebben a kérdésben. Ha eleve úgy működtek a családi és baráti kapcsolatok, hogy tudtak az érintett felek egymásnak visszajelzést adni, hogy "ez most nekem sok", vagy "segítséget kérek", akkor a betegség alatt is lesznek őszinte visszajelzések. Erre érdemes törekedni.

Mit lehet arra mondani a betegnek, hogy "félek a haláltól"?

Daganatos betegségekhez máig hozzákapcsolódik a halálfélelem és a halál. Ennek fő oka, hogy az emberek nem elég tájékozottak a kezelési és a gyógyulási lehetőségekről. Elkerülhetetlen, hogy valaki a halál gondolatával foglalkozzon, de nem mindegy, milyen mértékű félelemről és szorongásról van szó, illetve ez mennyire időleges vagy állandó. Van, amikor olvasmányok, filmek, családi és baráti beszélgetések tudnak segíteni. Ha valakinek a halál és a halálfélelem akkor is eszébe jut, amikor erre nincsen semmi apropó, akkor érdemes szakemberhez fordulnia, mert ezek a gondolatok nagyon sok energiát elvesznek, és hatással vannak az egész testi és lelki működésre.

A fájdalom jobb viselésére van pszichológiai módszer?

Feltétlenül. Először azt kell megvizsgálni, hogy valakinek a hangulati élete mennyire van rendben. Az a tapasztalat, hogy ha valakinek fel nem ismert és kezeletlen depressziós és szorongásos tünetei vannak, akkor sokkal inkább szenved ugyanattól a fájdalomtól, mint egy olyan beteg, akinek nincs ilyen lelki tünete. A technikák között szerepel a gondolat-elterelés, figyelem-elterelés, a relaxáció egy-egy részének gyakorlása.

Ha az ember "nyitva hagyja az ajtót" a fájdalomnak, és engedi, hogy az teljes mértékben betöltse a gondolatait és lekösse a figyelmét, a fájdalomérzete sokkal nagyobb lesz. Ha a figyelmünket megosztjuk, több dologra figyelünk, akkor a szubjektív fájdalomérzet csökkenni fog.

Emellett mindenkinek érdemes ragaszkodni ahhoz, hogy a fájdalmát a lehető legnagyobb mértékben csillapítsák az orvosok - erre léteznek például fájdalomcsillapítással foglalkozó ambulanciák.

Félek, hogy a kemoterápia mellett további gyógyszereket szedjek a depressziómra...

A depresszió mértékétől függ, hogy feltétlenül kell-e gyógyszert szedni. Antidepresszánsként én mindenkinek leginkább a mozgásterápiát tudom javasolni. Bizonyított, hogy endorfinok szabadulnak fel, ha valaki egyfolytában legalább 30, de inkább 50 percig sétál, vagy sportol hetente többször valamit. A mozgás azért nagyszerű, mert csak azoknak nem ajánlott, akiknek lázuk van, a vérképükben komoly eltérések vannak, illetve, ha valamilyen szívbetegségük van. Az összes többi daganatos betegnek szabad mozogni - érdemes az orvos tanácsát kikérni arról, hogy a mi betegségünk mellett milyen sportot szabad, illetve ajánlott végeznünk.

Kemoterápiás kezelés után vagyok, úgy érzem, hogy fokozatosan romlott a memóriám, és a koncentrációs képességem. Mit tegyek?

A kutatások és a gyakorlat is azt mutatja, hogy valóban lehetnek ilyen panaszai a kemoterápián átesett betegnek. Azt a biztató, kutatásokon alapuló hírt tudom mondani, hogy ez kb. a kemoterápia lezárása után egy évvel rendeződik.

Nem bízom az orvosokban - ettől kevésbé fogok gyógyulni?

Mivel a daganatos betegek kezelése általában hónapokig tart, és az orvosi kontrollra hosszú évekig kell és érdemes eljárni, törekedni kell minden betegünknek arra, hogy az orvosával jó kapcsolata legyen. Ha nem bízunk az orvosunkban, és ezen nem tudunk változtatni, akkor érdemes másik orvoshoz fordulni.

"Haladéknak" érzem a kontrollokig tartó hónapokat - ez ellen mit lehet tenni?

Eleinte mindenki nagyon számon tartja a kontrollok időpontját, és nagyon komoly szorongásokat okoz, hogy vajon mit mutatnak majd az ellenőrző vizsgálatok. Ahogy telik az idő, és a kontrollvizsgálatok ismétlődően azt mutatják, hogy minden rendben van, nincs gyanú sem a visszaesésre, ez az érzés egyre inkább csökken, aztán elmúlik. Fontos, hogy a gyógyulófélben lévő beteg minél inkább vegyen részt az életben: dolgozzon, legyenek kapcsolatai, szóval "szülessen újjá".

A válság (pl. házassági), stresszes életmód, rossz munkahely, barátok hiánya... stb. tényleg közrejátszik a rák kialakulásában?

Sok ilyen történetet hall az ember - nem bizonyított, hogy ezek a válságok, krízisek daganatos betegséghez vezetnek. Mindenesetre a tartós tehetetlenség-érzés a bennünk lévő alkati lehetőségeket segít kibontakoztatni.

Egy családtag rákos lett - hogyan küzdjünk meg a félelemmel, hogy ez azt jelenti, esetleg mi is azok leszünk egy nap? Ez a félelem nem önbeteljesítő jóslat?

Sokat foglalkoztam olyanokkal a pszichiátrián, akik nagyon féltek a ráktól - egyiküknek se alakult ki daganatos betegsége, tehát ebben nem hiszek. Ha valaki fél, érdemes a daganatos beteg családtag kezelőorvosát megkeresni, mert néhány betegségcsoportban már indokolt a genetikai vizsgálat elvégeztetése. Németországi és angliai utánkövető vizsgálatok szerint az emberek jobban örültek annak, ha megtudták, hogy a családjukban örökletes ráktípusok fordultak elő, mert így különböző lépéseket tehettek a megelőzésre.

Hogyan lehet rábeszélni valakit, aki a rákos megbetegedése előtt és a gyógyulása óta is önpusztító életmódot folytat, hogy változtasson az életmódján, azért, hogy a betegség ne következzen be megint?

A szenvedélybetegeket különböző szakrendelőkben és osztályokon kezelik. Azt kellene elérni, hogy az ilyen ember elhiggye, hogy szakember segítségével meg tud gyógyulni, és így megelőzheti a visszaesést, vagy egy második daganat lehetőségét.

Aki nem hajlandó összefüggést látni (legalábbis látszólag) az életmódja és a betegség között (pl. alkohol, dohányzás, egészségtelen étkezés, semmi mozgás, semmi szabad levegő, stb.), azt hogy lehet rávenni, hogy tegyen valamit az egészségéért?

Ehhez sok beszélgetés szükséges - sok ember hárítja azt, hogy önkárosító életmódot folytat. Erőszakkal semmit sem lehet tenni. A kisgyermekes családokban a szülők tehetik a legtöbbet azért, hogy a gyerek egészséges életmódhoz szokjon. Egészséges, de nem egészség-mániás családi minták elsajátításának segítségével tud leginkább normális életmód kialakulni, ami később az iskolában, munkahelyen tovább erősödhet, de persze gyengülhet is.

A kisfiam nagyon kötődik a nagymamájához, akinél súlyos daganatos elváltozást diagnosztizáltak. Hogyan tudassam a még csak nyolc éves gyermekkel, hogy szeretett nagyija hamarosan - ráadásul súlyos szenvedések közepette - itt hagy bennünket?

Nem biztos, hogy "súlyos szenvedések közepette", és nem biztos, hogy "hamarosan". A gyerekekkel érdemes és kell is beszélni - ne legyen titok a családban senkinek a betegsége. Olyan légkört kell teremteni, hogy a gyerek pontosan fel tudja tenni a kérdéseit a nagymama betegségéről. Nem kell elárasztani sem a gyereket információkkal - ez éppen annyira ártalmas lehet, mint ha titok van a családban.

Feleségemmel sajnos gyors egymásutánban nagyon hasonló körülmények között vesztettük el szüleinket - gyors lefolyású rákbetegségben haltak meg. Így kerültem több onkológussal és daganatos betegekkel foglalkozó szakdolgozóval is kapcsolatba - felmerült bennem, nekik mi segít elviselni a halál mindennapos közelségét?

Kutatások azt mutatják, hogy a súlyos testi betegekkel foglalkozó szakemberek köreiben sokkal magasabb a lelki kifáradás, kiégés és a pszichoszomatikus tünetek megjelenése, mint az átlagos magyar lakosságban. Éppen ezért, mi, akik ezen a területen dolgozunk, próbáljuk megszervezni legalább az oktatást - legalább tudjanak róla a szakemberek, hogy milyen veszélyek fenyegetik őket. Az lenne a jó, ha időről-időre lehetőséget kapnának lelki feltöltődésre is, azonban a valóságban sajnos nagyon kevés történik e dolgozók egészségének a karbantartásáért.