Kiből lesz a jó beteg?

Megosztás:

Az onkológiai osztályokon a betegek részéről az általános viselkedési mód a teljes megfelelés az orvos és a kezelőszemélyzet elvárásainak. Ez olyan tudattalan magatartás, ami mindenkiben azért indul be, mert az egyik legfontosabb alapelvnek engedelmeskedik: jóban akar lenni az orvosával és szeretne pozitív érzelmi viszonyt kialakítani vele.

Ez teljesen érthető, hiszen az orvos személye a garancia a gyógyulásra. A beteg az orvost tudattalanul olyan helyzetbe emeli, hogy bízni tudjon benne. Pszichológiai szempontból ugyanakkor ez a függő viszony sokszor egyet jelent a passzivitással, tehát a beteg sokszor nem teszi fel azokat a kérdéseket, amik foglalkoztatják, zavarják vagy kételyeket ébresztenek benne. Nagyon sokszor úgy visel el fájdalmakat és beavatkozásokat - amiktől valójában nagyon szorong -, hogy mosolyogva és barátságosan tűr, miközben folyamatosan gyűri le magában a valódi érzéseit.

"Egy alkalommal fiatal nőbeteghez hívtak, aki egy napja nem szólt egy szót sem, maga elé meredt az ágyban és időnként elsírta magát. Az előzményekből az derült ki, hogy előző nap kanül-beültetésen volt, ahol a beavatkozás több ízben sikertelen volt. A beteg elmondta, hogy egyre komolyabb fájdalmakat élt át, de nem szólt semmit, csak mosolyogva bíztatta az orvost, hogy nyugodtan próbálja újra. Mikor arról kérdeztem, miért nem szólt, hogy hagyják abba, tartsanak szünetet vagy halasszák kicsit a beavatkozást, így felelt: "Nagyon sajnáltam azt a szegény orvost, annyira rossz lehetett neki, hogy nem sikerült. Ez a szituáció pontosan mutatja, hogy ez a fiatal nő nem a saját érdekeit képviselte, hanem minden igyekezetével meg akart felelni az elvárásoknak, tehát meg akart tenni minden tőle elvárhatót. Érzelmileg annyira megviselte őt ez a helyzet, hogy másnapra teljesen bezárult, képtelen volt beszélni a környezetével, a szorongása és a kilátástalanságérzés teljesen rázuhant, nem érezte, hogy bárkivel megoszthatná a valódi érzéseit. Miután velem beszélt, megkönnyebbült, tudott sírni és kimondani a haragját, amit képtelen volt előző délután. (Részlet egy esettanulmányból)

A betegek sokszor arról számolnak be, hogy sokszor már egy tűszúrás is túlmegy azon a határon, amit képesek elviselni, hiszen lehet, hogy már többszáz alkalommal elviselték. Ilyenkor látható, hogy a fecskendő látványa és a szúrás érzése már valóban azt az elviselhetőségi határt lépi át, amit a beteg lelke addig fenntartott. Talán érthetetlennek látszik, hogy aki sokkal fájdalmasabb dolgokon ment keresztül, miért "hisztizik" egy újabb vérvételtől. Ez az érzelmi reakció teljesen indokolt és törvényszerű, mert hiába a realitás, vagyis a csekély fájdalom, az addig fékentartott félelmek és harag, a kétségbeesés és az "elegem van" érzés győzedelmeskedni fog. A betegnek nem szabad tehát ezeket az érzéseket visszafogni, nyugodtan ki lehet, sőt, kell mondani. Lehet időt kérni vagy úgy beszélni a kezelőkkel, hogy ezt az érzést kimondjuk. Ezzel elérhetjük, hogy érzelmileg megkönnyebbülünk, tehát jóval kisebb nehézséggel fogjuk végigcsinálni a helyzetet, mint némán mosolyogva.

Tisztelt Olvasónk! Felhívjuk a figyelmét, hogy anyagaink tájékoztató és ismeretterjesztő jellegűek, így nem adhatnak választ minden olyan kérdésre, amely egy adott betegséggel vagy más témával kapcsolatban felmerülhet, és főképp nem pótolhatják az orvosokkal, gyógyszerészekkel vagy más egészségügyi szakemberekkel való személyes találkozást, beszélgetést és gondos kivizsgálást.

Hírek az Avemarról: