Miről, hogyan beszéljen a beteg és az onkológus?

Mit tanulnak az orvosok a beteggel való kommunikációról?

Magyarországon 1993 óta önálló tantárgy az orvosi kommunikáció oktatása, de az a tanterv, amelyről úgy gondoljuk, hogy széleskörű ismereteket ad erről a témakörről, 2003 óta van az egyetemünkön - ebben az évben jelent meg az első hazai orvosi kommunikáció tankönyv. Így az idén végző orvosok jelentik az első olyan generációt, amelyik már korszerű és átfogó orvosi kommunikációs ismeretekkel rendelkezik. Az orvostanhallgatók képzésének egyaránt részei azok az ismeretek, amelyekre minden orvosnak minden nap szüksége van (a betegek megfelelő tájékoztatása, az orvos és a beteg jó együttműködésének kialakítása, stb.), valamint a nem mindennapos, ám nehéz helyzetek kezelése is (például a szexuális kérdésekről való beszélgetés, vagy az alkoholistákkal való kapcsolat, a rossz hírek közlése, az öngyilkossági veszély felismerése, stb.)

A jelenleg praktizáló, de orvosi kommunikációt az egyetemen még nem tanult kollégák számára posztgraduális képzéseket is indítunk. Az ötéves kötelező továbbképzéseken minden orvos választhatja a kommunikációs képzéseket is. Ezeket különböző témákban indítjuk, például a rossz hírek közléséről, a haldokló betegekkel való kommunikációról, illetve az agresszió kezeléséről és megelőzéséről.

Milyen arányban vesznek részt onkológusok a továbbképzéseken?

Sok onkológus jön el, de valójában például a gyógyíthatatlan betegekkel való kapcsolat nem kizárólag onkológiai kérdéskör. Sebészek, belgyógyászok, urológusok ugyanígy kapcsolatba kerülnek gyógyíthatatlan betegekkel, tehát a rossz hírek közlése, vagy a haldokló betegekkel való kapcsolat majdnem minden orvosi szakterületet egyaránt érint.

Hogyan lehet "jól" közölni egy rossz hírt?

Ez több órás előadás és külön tankönyvfejezet témája, de megpróbálom röviden összefoglalni. A jelenlegi gyakorlat az, hogy az orvos úgymond közli a beteggel a diagnózist, a beteg általában csak végighallgatja - vagyis a kommunikáció egyirányú, s az orvos úgy beszél, hogy közben nem tudhatja, hogy mi játszódik le a betegben. Ezzel szemben az ajánlott kommunikációs modell a beteggel való beszélgetés a diagnózisról, mégpedig olyan formában, ahogyan ez az ő ismereteinek és aktuális pszichés állapotának megfelelő.

Az emberek nagyon különböző ismeretekkel érkeznek egy-egy ilyen beszélgetésre: vannak, akik tökéletesen tudják már, hogy daganatos betegségről van szó, mert utánaolvastak az interneten, elolvasták a leleteiket, stb., és vannak, akik még csak nem is sejtik. Ezeknek az embereknek nem lehet ugyanazokat az információkat átadni, mert nem egyforma felkészültségi fokon vannak.

Az egyik alapelv a fokozatos - a beteg teherbíró képességének megfelelő - közlés. Emellett akkor jó a diagnózisközlés, ha leginkább a beteg kérdésein alapul, ha a beteg kérdései vezetik az orvost, hogy mely területek fontosak, melyekről szeretne több információt.

A közhiedelemmel, és sajnos a helyenként ma is meglévő gyakorlattal ellentétben, nem az orvos döntheti el, hogy meg akarja-e ezeket az információkat mondani a betegnek, vagy sem. 1997 óta van egy olyan egészségügyi törvény, amely az orvos számára tájékoztatási kötelezettséget ír elő, és kizárólag maga a beteg választhatja azt, hogy ő ezeket az információkat mégsem akarja megismerni.

Mit tehet a beteg a saját érdekében, a kommunikáció javításáért?

A betegnek érdemes felkészülten elmennie egy orvos-beteg találkozásra. Értem ezalatt például azt, hogy már jó előre érdemes átgondolnia azokat az információkat, amelyekre egy orvosnak szüksége lehet a diagnózis alkotásban. Gyakran előfordul, hogy nagyon fontos információkat egész egyszerűen elhallgatnak a betegek, mert úgy gondolják, ezt nem érdemes elmondani - ez nagyon megnehezíti a diagnózis felállítását. Minden olyan panaszt, tünetet, ami az elmúlt időszakban jelentkezett, érdemes átgondolni és mindről beszélni az orvosnak.

Ezenkívül érdemes kérdezniük a pácienseknek, amit gyakran nem mernek megtenni. Úgy érzik, az orvos annyira elfoglalt, hogy nincs ideje erre. Inkább hagyják, hogy úgy érjen véget egy beszélgetés, hogy nem értik pontosan, miről van szó. Ha pedig ez így van, akkor természetesen nem is tudnak együttműködni az orvossal.

A közelmúltban indult egy kampány, aminek az volt a szlogenje, hogy "Kérdezzen hármat!". Ebben éppen arra biztatták a betegeket, hogy három kérdést mindenképpen tegyenek föl az orvosnak, és ne menjenek úgy haza, hogy nem kapnak választ. A három kérdés: "pontosan mi is az én betegségem?", "milyen gyógyítási lehetőségek vannak?", "ezeknek a gyógyítási lehetőségeknek milyen várható hatásai és mellékhatásai vannak?".

Daganatos betegeknél mire kell különösen odafigyelni az orvosnak?

Hospice orvosként nagyon gyakran tapasztaltam, hogy a daganatos beteg körül kialakul egyfajta hazugságfal: mindenki úgy tesz, mintha nem lenne semmi baj, miközben mindenki nagyon jól tudja, hogy milyen baj van. Mindenki igyekszik kímélni a másikat. A hozzátartozók nem akarják elmondani a betegnek, amit tudnak, mert félnek, hogy az nem tudná elviselni. Mindeközben a beteg tökéletesen tisztában van az állapotával, és azt kéri tőlem, hogy csak a hozzátartozóinak ne mondjuk el, mert ők ezt nem tudják, és biztosan nem volnának képesek elviselni, ha megtudnák...

Amit tehát tud tenni az orvos, hogy oldja ezeket a kommunikációs zavarokat. Ezt leginkább azzal lehet megtenni, ha közösen beszélget a beteggel és a hozzátartozóval, illetve, ha ez nem kivitelezhető, külön, de úgy, hogy megkapják ugyanazokat az információkat. Ez azért is hasznos, mert így többen hallják ugyanazt, vagyis hatékonyabb az információ átadása.

Egy gyógyíthatatlan betegség tudomásulvételének különböző szakaszai vannak, más és más tennivalókra van szükség a különböző szakaszokban. Ami az egyik szakaszban segít, az a másik szakaszban hiba lenne. Ha például valaki már elfogadta, hogy gyógyíthatatlan daganatos betegsége van, vele lehet beszélni arról, hogy milyen tüneti megoldások vannak, vagy lehet a halállal kapcsolatos kérdéseire válaszolni. De ha valakinél éppen most diagnosztizálják a daganatos betegséget, nyilván nem lehet ezekről a témakörökről beszélgetni (s természetesen gyakran nem is szükséges, hiszen a daganatos betegségek jelentős része jól gyógyítható). Tehát nincs egy olyan egységes mondat, amit a daganatos betegeknek mondani kell, a helyzettől függően más és más a teendő.

Nehéz, de szinte mindig felmerülő kérdés a betegek részéről, hogy milyenek a gyógyulási esélyek, esetleg mennyi idejük van hátra...

Nem ajánlatos ezeknél a kérdéseknél pontos túlélési időpontot mondani a pácienseknek, mert ezek önbeteljesítő jóslatokká válhatnak. Jóval inkább érdemes arról beszélni, hogy ez nagyon jelentős mértékben függ például attól, hogyan reagálnak a különböző kezelésekre, hogyan működnek együtt a kezelésekkel.

Csak egy példa arra, miért veszélyes a konkrét időpontok közlése. Egy páciensem azért keresett fel, mert lejárt az az egy év, amit az orvosok jósoltak neki, tehát úgy gondolta, hogy mostmár meg kell halnia... Egyébként kitűnő volt az állapota, nagyon jól reagált az onkológiai kezelésekre, de amikor eljött az orvos által mondott egy év, nem csak a szorongásai támadtak fel, hanem az állapota is drasztikusan romlani kezdett, és sajnos rövid idő alatt valóban meg is halt.

Azok a statisztikák, amiket az orvosok ismernek, a statisztikai átlagot jelenítik meg. Ezek az adatok nem érvényesíthetőek az egyes emberekre, hiszen az átlag éppen úgy keletkezik, hogy nagyon sok ember adatait dolgozzák fel, akik között vannak olyanok, akik teljesen meggyógyulnak, olyanok, akik öt éven keresztül élnek még a diagnózis közlését követően, és olyanok is, akik három hónapon belül meghalnak.

Ha mégis konkrét adatokra kíváncsi a beteg, beszéljen arról az orvos, hogy ebben a betegségcsoportban hány százalék gyógyul meg. Ez csak megfordítása annak, hogy hány beteg hal bele a betegségbe, de nagyon nem mindegy a megfogalmazás. Az a gondolat, hogy ebben a betegségben az emberek 70 százaléka meghal, nagyon súlyos teher. Az viszont, hogy minden harmadik ember tökéletesen meggyógyul, erőteljes vigasz, ami erőt adhat a gyógyuláshoz is.