A pszichoszociális rehabilitáció végigkíséri az onkológiai kezelést és a gondozást

A szekciót Dr. Riskó Ágnes, az Országos Onkológiai Intézet munkatársa nyitotta meg: a pszichoterápiás és klinikai szakpszichológus végzettséggel egyaránt rendelkező szakember elsőként azt emelte ki, hogy az onkológiai pszichoszociális rehabilitáció - a külföldi országok gyakorlatához hasonlóan - hazánkban is egyre összetettebbé válik. Mivel a gyógyulás testi és lelki vetületei nem értelmezhetőek egymástól különálló folyamatokként, a korábbi kezelési hozzáállásnak is ehhez kellett igazodnia. A modern szemlélet szerint - a test és a lélek egységének megfelelően - nem külön-külön szakembereknek, hanem egy multidiszciplináris csapatnak kell a betegekkel dolgozniuk: mindez növeli a hatékonyságot, hiszen az együttes munka fokozottan elősegíti a közös nyelv megtalálását a különféle szakterületek képviselői között. A kezelést végző team tagjai között az onkológus szakemberek mellett ma már egyaránt megtalálhatjuk a pszichológusokat, a gyógytornászokat, a szociális munkásokat, a dietetikusokat, az önkéntes segítőket, sőt akár a lelkészeket is.

Dr. Riskó egy nemrég végzett felmérés eredményeivel illusztrálta a hazai helyzetet: a vizsgálat során a harminc hazai onkológiai centrumnak küldtek ki egy kérdőívet, amelyben arra voltak kíváncsiak, hogy dolgoznak-e a kórházakban mentálhigiénés szakemberek, illetve hogy végeznek-e az ellátás lelki és szociális vonatkozásaival kapcsolatos szakmai továbbképzéseket a munkacsoportok tagjai számára. A tapasztalat pozitív volt, már csak azért is, mert a kérdőívek 74%-a kitöltve érkezett vissza, a centrumok háromnegyede tehát megválaszolta a kérdéseket. A kitöltött kérdőívek szerint az onkológusok mellett az imént már felsorolt szakmák képviselői is aktívan részt vesznek a betegek gyógyításában. A legfontosabb persze az, hogy legalább egy pszichológus, pszichiáter vagy pszichoterapeuta is részt vegyen a team munkájában.

Pszichoszociális szűrés a kezelések megkezdése előtt

A modern kezelések ma már úgy kezdődnek, hogy a betegek nemcsak testi kivizsgáláson, hanem egy pszichoszociális szűrésen is átesnek, vagyis felmérik, hogy a gyógyszeres és egyéb kezelések mellett kiknek van a leginkább szüksége lelki támogatásra. A tapasztalatok szerint a daganatos betegek körülbelül 35-40%-a igényli a kiegészítő kezelést, 20-25%-uknak pedig egyéni kezelést végző mentálhigiénés szakemberre is szüksége van. Ismert az is, hogy az ápolási időszak alatt a betegek hozzátartozóinál is megnő a különféle betegségek kialakulásának veszélye, így sokszor számukra is indokolt lehet a pszichoterápiás segítség igénybevétele.

Az újfajta munkaszemlélet egyébként nemcsak a betegekre és a hozzátartozóikra koncentrál: legalább ilyen fontos az is, hogy megelőzhető legyen a kezelést végző szakemberek kiégése. A legjobb tehát, ha az onkológiai teamből minél többen részt vesznek a kiégést megelőző pszichoedukációs tréningeken, feltéve, hogy az adott kórház szervez ilyet. A szupervízió szintén nagy jelentőséggel bír, hiszen ennek során a pszichoszociális rehabilitációt végző szakemberek is a megfelelő mentálhigiénés segítségben részesülhetnek.

Jobb terápiás válasz érhető el

Van-e a pszichoszociális rehabilitációnak valamilyen mérhető hatása a betegek állapotát tekintve? Dr. Riskó szerint bár kiegészítő kezelésről van szó, a válasz egyértelmű igen: azok a páciensek, akik a fent vázolt komplex kezelésben részesülnek, sokkal együttműködőbbek lesznek a terápia során, például hajlandóbbak rendszeresen megjelenni a kezeléseken és az előírt időközönként szedni a számukra felírt gyógyszereket (az orvosi szaknyelv ezt nevezi compliance-nek). A témában eddig végzett tanulmányok azt is alátámasztják, hogy ezeknél a betegeknél kevesebb mellékhatás jelentkezik például a kemoterápiás kezelések során, és az adott kezelési módszerre adott terápiás válaszaik is jobbnak bizonyulnak azokénál, akik kizárólag a hagyományos orvosi kezelést kapják. "Az önkéntes motiváltság alapján pszichoszociális intervencióban részesülő betegek nagyobb arányban maradnak meg az alkalmazott onkológiai kezelésben és többet törődnek az egészségükkel. Mindez természetesen a gyógyulási esélyeiket is növelheti" - mondta Dr. Riskó.

Fontos tudnunk, hogy az aktív onkológiai kezelés végére a betegek sokszor még nincsenek olyan állapotban, hogy valóban gyógyultnak nyilváníthassák őket. "A betegség lelki terhe nem múlik el azonnal, akkor sem, ha a gyógyszeres vagy egyéb kezelések gyakorlatilag már véget értek. Ilyenkor tehát még nem biztos, hogy el lehet engedni a beteget, hiszen lelki szempontból sokan még további utókezelésre szorulhatnak" - tette hozza az onkopszichológus szakember. 

Még egy fontos szempont: a költséghatékonyság

A pszichoszociális rehabilitáció haszna egyébként nemcsak a betegek fizikai és lelki állapotjavulásán mérhető le, hanem gazdaságilag is igazolható. Költséghatékony módszerről van szó, hiszen a számítások szerint akár 15-20%-os költségmegtakarítás is elérhető azzal, ha az onkoterápia során a szociális és lelki vonatkozásokat, valamint igényeket is figyelembe veszik. Egyrészt rövidebb ideig tarthat az onkológiai kezelés, ami a már említett jobb terápiás válasznak és beteg-együttműködésnek köszönhető, másrészt kevesebb olyan gyógyszert igényelhet, amely a pszichoszociális tüneteket enyhítésére szolgál.

"A kilencvenes években már volt a témában egy hazai konszenzuskonferencia, lassan azonban újra meg kellene rendezni egy hasonló összejövetelt" - tette hozzá az Országos Onkológiai Intézet munkatársa. Az utóbbi évek egyik nagy eredménye, hogy az egyetemek és a főiskolák egy részében ma már az alapképzésben is tanítják az onkopszichológiát. Mindezt nagyban segíti, hogy 2006-ban Horti József és Riskó Ágnes szerkesztésében megjelent az első magyar nyelvű onkopszichológiai kézikönyv, a megfelelő háttéranyag tehát magyarul is mindenki számára rendelkezésre áll.

A társas támogatás szerepe rosszindulatú emlődaganatoknál

Németh Katalin ápoló és a Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karának  tanársegédje előadásában a rosszindulatú (malignus) emlődaganatokkal kapcsolatos nemrég végzett vizsgálatuk eredményeit ismertette. Bár a rosszindulatú emlődaganatok esetében - többek között a modern gyógyszereknek köszönhetően - az utóbbi években világszerte csökkent a halálozási arány, ez nem segít akkor, amikor valakinél épp újonnan diagnosztizálják a betegséget. Az élet ilyenkor hirtelen már nem tervezhető előre, ami jelentős lelki terhet jelent az érintett nőknek.

Németh és munkatársai a társas támogatás és a párkapcsolatok védő szerepét vizsgálták a betegségben szenvedő magyar nők körében. A társas kapcsolatok egyértelműen protektív tényezőnek bizonyultak a betegségben, azonban az is kiderült, hogy ha egy kapcsolat már a betegséget megelőzően is megromlott, akkor a diagnózist követően jóval nagyobb eséllyel került sor a válásra. Ennek sokkal kisebb volt az esélye akkor, ha a kapcsolat a betegséget megelőzően is jól működött: a házastárs ilyenkor az esetek többségében képes volt alkalmazkodni párja betegségéhez.

Németh Katalin kiemelte, hogy a betegre nézve az jelenti az egyik legnagyobb veszélyt, ha párja vagy családja éppen a kezelés ideje alatt vonja meg tőle az érzelmi támogatást. Erre sajnos számos példa van, mivel idővel a családtagok is kimerülhetnek, sőt olyanra is volt példa, hogy egy-egy családtag fertőző betegségnek hitte a rákot (ami természetesen nem igaz). A 112 rosszindulatú emlődaganatban szenvedő nőt vizsgáló retrospektív tanulmányban a megküzdés, idegen szóval a coping folyamatát is vizsgálták: a megküzdés - egyik ismert definíciója szerint - minden olyan erőfeszítést magába foglal, amellyel az egyén személyes forrásait saját értékelése szerint felülmúló hatásokat próbálja kezelni. "Az aktív megküzdési stratégiát mutató nők természetesen jobban boldogultak a betegséggel, mint például a depresszív csoport, de mindkettőnél kimutatható szerepe volt a társas támogatás meglétének vagy hiányának" - hangsúlyozta a szakember.

"A daganatos beteg olyan, mint egy céltábla"

"A daganatos betegek egy kicsit olyanok, mint a harcmezőn álló céltáblák: a kezelőorvosok lőnek rájuk, harcolnak, mindenki le akarja győzni a betegséget" - kezdte előadását Szy Katalin pszichológus, a Péterfy Sándor Utcai Kórház onkológiai osztályának munkatársa. A szakember egy saját maga által végzett felmérésből kölcsönözte ezt a hasonlatot, amiben arról kérdezett meg onkológus szakembereket - köztük az előadáson szintén jelenlevő Dr. Magyar Tamás osztályvezető főorvost - hogy milyen érzéseket vált ki belőlük a mindennapi munka. A főleg férfi szakemberek válaszainak döntő többségét a fenti mondatban lehetett összegezni: szakmájukat elsősorban olyan hivatásnak élik meg, amelyben le kell győzni az ellenséget, és mindennap meg kell küzdeni a beteg szervezetében kontroll nélkül szaporodó sejtekkel. Az orvosok különféle fegyvereket vetnek be, a kezelések alanyai azonban könnyen magukra maradhatnak az orvosi kezelések kereszttüzében.

"Az onkopszichológus szakember feladata, hogy hátulról megtámassza egy kicsit a beteget" - mondta Szy Katalin. A csoportfoglalkozások jótékony lelki hatásairól számolt be az egyik meghívott csoporttag, László Ilona is, akit korábban szintén a Péterfy Utcai Kórházban kezeltek. "Valóban fontos a támogató rokonok, a családtagok és a barátok szerepe, amikor azonban kiderül a betegség, az ember az ő segítségük ellenére is rendkívül magányosnak fogja magát érezni. A betegséget kísérő lelkiállapotra szinte senki nem tud a megfelelően reagálni, a csoporttagok azonban pontosan azt érzik, ami mi magunk is. Aki eljön a csoportülésekre, az valóban megnyílik, így nagyon őszinték leszünk egymás előtt. A magányosságérzés lassan oldódik, és már korántsem érezzük magunkat annyira egyedül" - mondta Ilona, aki azóta sikeresen megküzdött betegségével.

Az onkopszichológiai szekciót sokan látogatták, és a résztvevők maguk is aktívan részt vettek az előadások közötti beszélgetésekben: Szy Katalin előadásához és az azt követő beszélgetéshez például Dr. Magyar Tamás osztályvezető főorvos is többször hozzászólt, hiszen a szakember időnként maga is részt vesz a kórházban tartott csoportüléseken. Számos olyan kérdés is felmerült, amit az előadók nem érintettek, vagy megemlítettek ugyan, de a téma végül nem került részletes kifejtésre. Ezeket természetesen minden esetben megválaszolták a szakemberek, így a szekciót valóban a kétirányú kommunikáció jellemezte a leginkább.